Kilencedik nap – Plage blanche

A reggeli nagy elköszönések után elindultunk Guelmim irányába, hogy a kijelölt programtól eltérve, meglátogassuk a híres Fehér partot (Plage blanche). Útközben a hegyek távoli kolosszusokként magasodtak körénk. A szél okozta erózió változatos mintákat vájt a hegyoldalakba. A hegyvonulatokkal elválasztott városok határát kapuk jelzik. Ahogy hegyoldalból, úgy ezekből a kapukból sincs két egyforma.

A Fehér part híres az offroadosok körében: egy közel 40 km hosszú, egybefüggő, part menti szakaszról van szó, ami teljesen zárt: ki- és bejáratok csak 20 kilométererenként vannak rajta. A parton autózás egyben versenyfutás az idővel: vissza kell érni a magasabb pontokra mielőtt jön a dagály. Nem érdemes lerobbanni vagy elakadni, mert teljesen elúszik a technika, nem szólva az utasokról. Az odavezető út jó része földút, helyenként egymásra rakott kövek jelzik a megtisztított sáv szélét.

Az első akadály, ami megtorpanásra késztetett minket, egy vízmosás volt. Ott, ahol az út jelölte, nem tudtunk átmenni, mert túl meredek volt a két partja és Helgának elég méretes a hátsója. Szerencsére pár méterre arrébb, ahol kiszélesedett a meder, már nem volt olyan meredek a helyzet. Gergő vette át a sofőr szerepét és mi megpróbáltuk úgy irányítani, hogy sehol se akadjon fel. Hamar kiderült, hogy ő a motorzaj miatt, semmit sem hall a kiabálásból. Az átkelést a helyi rovarvilág képviselői is eljöttek megtekinteni. A legjobb helyek nyilván Gergő arca előtt voltak, aki anyázva próbálta őket kitessékelni a látóteréből. Amíg Gergő a legyeket hessegette, mi hadonászva mutattuk neki az irányt.

A vízmosás után átmenet nélkül jött a domboldal. Csak másztunk és másztunk felfelé, mintha nem is lenne vége vagy teteje. Az út a domboldalon hanyag lazasággal követte a domboldal ferdeségét.

De a domboldal is véget ért egyszer, és a dombtetőn a lankás vidék látványa fogadott minket.

A dombtetőn haladva utol értek minket a Bamakósok legelvetemültebb kalandorai: a motorosok. Sokkal gyorsabban haladtak, mint mi, mert motorral szélesebb az út. Az óvatosság nekik sem árt, egy rossz helyen elkapott kő hamar véget vethet a kalandozásnak.

Az utolsó meredek megmászása után, azonnal kárpótolt minket a tengerparti kilátás a több órás zötykölődésért. A panoráma jelentőségét egy ide épített kilátó is nyomatékosítja. Kedvet is kaptunk egy kis pihenésre, és már az ebédidő is eljött. Az otthonról hozott májkrémhez és a helyi készítésű kenyérhez az óceán pihentető morajlása adta a hátteret. A kilátás pedig, magáért beszél.

Innen már csak le kellett menni egy meredek lejtőn a partra és kezdődhetett a fövenyen száguldozás.

Az első pár kilométeren kényelmesen haladhattunk a partmenti kavicsos-homokos terepen. Készült is egy pár fotó és videó. Később, azonban, a kemény vizes homokot, felváltotta a szél által odahordott száraz laza homok. Ilyen terepen haladva, az a trükk, hogy meg kell őrizni az autó lendületét. Az izgalmat, pedig a elszórt növényzet aljában összegyűlt, kis buckák szolgáltatják. Egy ilyen homokbucka fogott meg minket, és ha egyszer megállt az autó jó eséllyel elássuk magunkat. Egy ideig próbálkoztunk 4×4 hajtással és felezőáttétellel kijutni a homokból, de addigra már túl mélyre ásott a kerék. Ekkor kaptuk a tippet Andrástól és Szabolcstól, hogy engedjünk ki levegőt a gumiból, amíg a nyomas alig 1 bar-ra csökken. A szétterülő gumik, így már megtudtak kapaszkodni a laza homokban, és kiszabadult Helga. Igaz, nem volt mély a homok, alig 30 cm, de nem is figyeltünk a keréknyomásra, ami az egész nap folyamán felkúszott 3,6 bar-ra az előírt 2,2 helyett.

Homokban a legjobb technika 1-1,5 bar között tartani az abroncsok nyomását, így elkerülhetjük, hogy a gumi elé a gépjármú súlya miatt még több homok kerüljön, ami megnehezíti a haladást.

A mai nap szlogenje: „akkor jó az ásás, ha más ás.”

by Gergő

Az aszfaltozott útra visszatérve, természetesen újra beállítottuk az előírt nyomást. Jó volt egy igazán rátermett kompresszort magunkkal hozni, így is majdnem egy órát fújta a kerekeket.

Egész késő lett és a nap is lement már mikor észrevettük, hogy a 185-ös szombathelyi csapat mellénk szegődött. Hamar megtaláltuk a közös hangot a CB rádión. Elmesélték, hogy épp egy autó szervizelés után indultak útnak. Valahol El-ajun (Laayoune, ha valaki a térképen keresné) környékén lehettünk, amikor közösen úgy döntöttünk, hogy most már ideje lenne valamilyen szállást keresni az éjszakára.

Másnap korán reggelre meg is beszéltük a parkolóban való találkozót, hiszen innen még Dakhla nagyon messze volt, és haladnunk kellett! Az, hogy mit vontattunk kilométereken át, a következő bejegyzésből kiderül…