Nyolcadik nap – Berber falván

Erre a napra azt írta az itiner, hogy Assa-ba kell eljutni. Erre két útvonal is rendelkezésre állt, de a tegnapi borzasztó hánykolódás nem annyira jött be nekünk, ráadásul a kipihennie sem sikerült magát a csapatunknak, ezért úgy döntöttünk, hogy a 4×4-es túra útvonalát inkább nem erőltetjük.

Tipp az utánunk jövőknek: attól, hogy reggel jó a keréknyomás a kocsiban, lehet hogy délután, amikor felmelegszik a levegő ez a nyomás már kicsit magas, és akkor minden út ráz. Főleg, ha meg van pakolva a kocsi.

Reggel megbeszéltük a másik soproni csapattal Andrással és Szabolccsal, hogy együtt folytatjuk tovább. Ők az 52 rajtszámú Opel Fronteriával indultak el erre a nagy vállalkozásra, és ők sem ragaszkodtak a 4×4-es útvonalhoz. Ezúttal a navigáció jelentősen könnyebb volt – végre láttunk tereptárgyakat is – és a sík sómederben vezetés közben kipróbáltuk az autóba épített CB rádiót is. Első úti célunk a főút volt. Végre láttuk a tájat, amiről tegnap este a sötét miatt lemaradtunk. Útközben találkoztunk az előzőnap veteránjaival is.

Így együtt robogtunk a sóstó medréből, olyan gyorsan, ahogy csak lehetett. Vigyázni kell, mert hiába a sík meder, ami nagyon csábító sebesség szempontjából, bármely fűcsomó vagy nyomvályú végzetes lehet nagyobb: 80-100 km/h sebességnél.

Vigyázva a tempóra, azért igyekeztünk haladni is, ahogyan csak lehetett, mert ahogy tegnap 3 óra volt az út be a dűnékhez, úgy gondoltuk 3 óra lesz ki is (amiben nem is tévedtünk). Mások természetesen nyomták a gázt, úgy, mintha, nem lenne holnap. Így találkoztunk először, de nem utoljára Oszvald Marika művésznővel. (az ő kalandjaik itt olvashatóak.)

Ez az izgalmas kősivatagi reggel sokkal jobban ízlett mindenkinek, még akkor is, ha maszkban vezettünk a por ellenére, mert végre láttuk is, hogy merre tart a gépjármű eleje. Ahogy szépen lassan kiérkeztünk a kősivatagból, arra lettünk figyelmesek, hogy a bejáratát katonák őrzik, ez valahogy tegnap nem így volt. De rögtön kapcsoltunk is, hiszen az Algír határ mellett éjszakáztunk, amit egy közeli marokkói dombhegyen lévő erődből őriznek. Mivel katonai objektumokat szigorúan tilos fotózni a királyságban, így mi sem tettük. Pszt, el ne áruljátok!

Utunk következő szakasza a főúton érintette Akkát és Tatát. Ezek közepesen fejlett marokkói települések, 1-2 tankoláson és technikai szüneten kívül meg sem álltunk egésszen Assáig. Assához közeledve elkezdett foglalkoztatni minket a szállás kérdése. Itt szállt meg az egész mezőny, és hát mi nem a legelejében voltunk, ezért már megfogyatkozott Assa vendéglátó kapacitása mire odaértünk. Amíg a szálláson gondolkoztunk, kínálkozott a lehetőség, hogy feltöltsük a készleteinket.

Piacozásunk felülmúlta minden várakozásunkat ugyanis, mint kiderült banánt darabra nem adnak, csak fürtre.. mármint teljes vagy félfürtre. Már-már sikerült kialkudni a kilós árakat, de a gazda visszakozott, hogy olyan keveset, mint kilót itt nem szoktak árulni.

„Miután a piacon beszereztük a kenyeret és a banánt, beugrottunk egy kisboltba kiegészíteni az készleteinket a többi alapvető élelmiszerrel: konzervhallal és csokival. Össze is válogattuk mit szeretnénk vásárolni, és a tulaj elkezdte beütni a számológépbe. A végén nagyot néztünk az 1400 dirhamos összegen (olyan 140 € körül). A tulaj először nem értette mi a fennakadás oka. De aztán csak belátta hogy némi palackozott víz, konzervhal és pár csoki nemigen kerülhet ennyibe. Végül ismét beírta a gépbe az összegeket és ezúttal a összeadás gombot is sikeresen megtalálta. Az újabb nekirugaszkodásra kijött egy 70 dirham (7 €) körüli összeg, ezt már mi is szívesen kifizettük.”

Gergő – egy shoppingolás margójára

Estére, mivel az előző nap fagyos éjszakáját nem szerettük volna megismételni, úgy döntöttünk, hogy valamilyen elfogadható szállást kell keresünk. Mivel mi visszafelé sem siettünk azon a rázós úton, ezért elég későn értük el a nap célállomását. Sajnos több korábban kinézett helyen is beteltek a szobák, de végül csak találtunk még egy üres szállást a városban. Mikor végre odavezetett a GPS, eléggé meglepődtünk az épület teljesen tradicionális kinézetén. Hamar kiderült, hogy a tulaj nem beszél angolul, ezért meg kellett várnunk a lányát, aki később tolmácsolt közöttünk.

Beinvitáltak minket: járjuk körbe a házat, hogy megfelel e az igényeinknek. Úgy döntöttünk, hogy maradunk, így elkezdődhetett újra az árak tárgyalása, mint ahogy az Afrikában szokás

– Tehát, akkor kivennénk a házat.

– Mennyi időre?

– Csak egy éjszakára, 5-en vagyunk.

– Egy éjszakára 5 embernek 600 dirham (60 €), ebben benne van a 2 szoba a fürdő és a konyha

– A konyhára nincs szükségünk, de a fürdőszobára igen, és olyan 300 dirhamra gondoltunk

– Jó akkor két szoba és a fürdő, az 400 dirham

– Jó de a két autó akkor itt parkolhat a ház előtt!

– Ha a két autó is parkol akkor az 480 dirham

Ami végül 450 lett, és a távozásunkkor adtunk ráadásnak egy doboz teát.

Mint később kiderült, a tulaj nagyon büszke az ingatlanjára, ugyanis ez a berber autentikus ház több magazinban és könyvben is megjelent, mint mintapéldája a helyi építkezési kultúrának. Rengeteg használati tárgyat is összegyűjtött, és kész múzeummá vált a ház. Egyébként tényleg nagyon hangulatos lett a szállásunk, ez kicsit a komfort kárára is ment. Meleg víz például egyáltalán nem volt.

Szemben a berber házzal, az út túl oldalán egy oázis tárult elénk. Fantasztikus volt a sok sárga után egy kis zöldet is látni.

Holnap pedig irány a plázs… de erről a következő bejegyzésben…