Feb. 07
Start: Laayoune
Cél: Dakhla
Táv: 533 km
El Ajunt elhagyva már a Nyugat-Szaharában autóztunk. Ennek a „országnak” vitatott a hovatartozása: eredetileg spanyolok által meghódított terület, amelyet a spanyol kormány egy három oldalú szerződéssel visszaadott a mauritániai és a marokkói kormányoknak. Ezt persze a helyi Polisario Front erői sem hagyták szó nélkül, akik egy autonóm Nyugat Szaharáért harcolnak. (Nyugat-szaharai háború)
Az emiatt kialakult helyzet miatt egyre több marokkói ellenőrző ponttal találkozunk. Ilyenkor mindig kellett valamilyen „pöti kadut” (petit cadeau) előkészíteni. Ez egy apró ajándék, amit az egész nap ácsorgó katonáknak adtunk: egy toll, egy ceruza, pár szem cukor. Minden ellenőrző pontnál (20-30 kilométerenként) meg kellett állnunk, megnézték hányan vagyunk, kérték az előre gyártott cetlit (Fiche) a kocsi sorszámával és benne ülők nevével.
Fiche maga egy helyi GPS technika ami azt szolgálja, hogy az ellenőrző pontokon áthaladó teljes forgalmat felírják, így, ha valaki valami miatt lerobban, eltéved esetleg eltűnik vagy keresik akkor az összesített listából kiderül, mi volt a legutolsó pont ahol látták és innen kezdik meg a hatóságok a keresését.
Régebben a sivatag belépésénél kauciót is kértek az átutazóktól, amit a sivatag távozásánál visszaadtak, hiszen ha esetleg valakit keresni kellett, ebből fedezték a kutatás költségét.
Sajnos ez a reggel nem úgy indult, mint, ahogy vártuk, hiába egy jó derekas alvás, (ami persze nem volt talán vagy 5 óra, haha) a 185-ös szombathelyi csapat Mitsubishije egy erős fémes roppanással az indulást követő félórában megadta magát a semmi közepén. (Sajnos, mint utólag kiderült, az egyik himba tört el, és a szelep belevert hengerbe.)
Akkor mi még nem tudtuk ugyan, hogy mi a baj, de értettük és hallottuk, hogy nagy a gond, így nem maradt más, mint a vontatás az első nagyobb városba, amely olyan 50-60 kilométerre volt előttünk. Vissza már nem akartunk fordulni, mert ott sem láttunk semmilyen szervizt átutazóban.
Az ember nem gondolná, de a Szaharában is vannak olyan dombok, amit tényleg mászni kell, még az autónak is. Szerencsére Helga felezőváltója tette a dolgát és a saját 2,5 tonnáján kívül még a srácok 2,5 tonnáját is felhúzta, ami még minket is meglepett.
Útközben mindenki azon törte a fejét, hogy mi lesz most, hogy oldjuk meg ezt a helyzetet, de mivel a 185-ös csapat 3 emberrel volt jelen a mezőnyben, így esélyünk sem volt elosztani őket magunk között. Végül közösen kerestünk egy korrekt hotelt, így legalább a szállással nem lesz gond, amíg a csapat kitalálja a további teendőket. Mivel ők sem láttak igazán kiutat a helyzetükből, így szétosztogatták a hozott felszerelésüket és egyéb dolgaikat, amit úgysem tudtak volna már haza vinni. Így kaptunk 30 liter üzemanyagot és pár konzervet, aminek később jó hasznát is vettük.
Később megtudtuk, visszavontatták őket Ceutáig, hogy kitudjanak lépni az országból és onnan Európába átlépve, a spanyol Malagából épségben hazarepültek. Sajnáltuk őket és ezt a helyzetet, hiszen nem minden nap indul neki az ember világot járni. Sok előkészület kell: pénz, szabadság, papírok, stb.
Egy hosszú búcsúzkodás és még hosszabb (400-500 km) út következett a Szaharán át Dakhláig. A hivatalos szállás kint lett volna a sivatagban, de az első kalandunk után, úgy gondoltuk, mi beautózunk Dakhlába és inkább szállodában alszunk. Dakhla egyébként nagyon szép város, de nem maradt időnk városnézésre. Végül a következő helyzet állt elő: éjfél után 1-2 órával értünk be a városba, de reggel 8-ra a határon kellett lenni. A határig az út Dakhlától még egy jó 4 óra kocsival. Tanakodtunk, hogy van-e értelme 3 órára szobát bérelni, de úgy voltunk vele, hogy egy jó tusolásért mindent bevállalunk. Ki tudja mi vár ránk majd a mauritániai határon túl.
Szóval nagyon gyorsan kialudtuk magunkat. Azt hiszem ez volt az a pont, amikortól kialakult egy rendszer: egyikünk vezet, a másik navigál (figyeli a kátyúkat, fényképez, filmez, fiche-t készít), a harmadik alszik a hátsó ülésen. Ezen a 400 kilométeren a határig mind a hárman vezettünk. Nagyon fáradtak voltunk és rémesen egyhangú volt vezetni: egyenes út, lakatlan terület, sík kősivatag minden irányban. Az egyhangúságot csak pár eldobott abroncs, és 1-2 kiégett autó törte meg.
Így a hajnali érkezés és újabb pár óra alvás után elindultunk a Ráktérítő és mauritániai határ irányába, de erről majd a következő bejegyzésben…