A reggeli nagy elköszönések után elindultunk Guelmim irányába, hogy a kijelölt programtól eltérve, meglátogassuk a híres Fehér partot (Plage blanche). Útközben a hegyek távoli kolosszusokként magasodtak körénk. A szél okozta erózió változatos mintákat vájt a hegyoldalakba. A hegyvonulatokkal elválasztott városok határát kapuk jelzik. Ahogy hegyoldalból, úgy ezekből a kapukból sincs két egyforma.

A Fehér part híres az offroadosok körében: egy közel 40 km hosszú, egybefüggő, part menti szakaszról van szó, ami teljesen zárt: ki- és bejáratok csak 20 kilométererenként vannak rajta. A parton autózás egyben versenyfutás az idővel: vissza kell érni a magasabb pontokra mielőtt jön a dagály. Nem érdemes lerobbanni vagy elakadni, mert teljesen elúszik a technika, nem szólva az utasokról. Az odavezető út jó része földút, helyenként egymásra rakott kövek jelzik a megtisztított sáv szélét.

Az első akadály, ami megtorpanásra késztetett minket, egy vízmosás volt. Ott, ahol az út jelölte, nem tudtunk átmenni, mert túl meredek volt a két partja és Helgának elég méretes a hátsója. Szerencsére pár méterre arrébb, ahol kiszélesedett a meder, már nem volt olyan meredek a helyzet. Gergő vette át a sofőr szerepét és mi megpróbáltuk úgy irányítani, hogy sehol se akadjon fel. Hamar kiderült, hogy ő a motorzaj miatt, semmit sem hall a kiabálásból. Az átkelést a helyi rovarvilág képviselői is eljöttek megtekinteni. A legjobb helyek nyilván Gergő arca előtt voltak, aki anyázva próbálta őket kitessékelni a látóteréből. Amíg Gergő a legyeket hessegette, mi hadonászva mutattuk neki az irányt.

A vízmosás után átmenet nélkül jött a domboldal. Csak másztunk és másztunk felfelé, mintha nem is lenne vége vagy teteje. Az út a domboldalon hanyag lazasággal követte a domboldal ferdeségét.

De a domboldal is véget ért egyszer, és a dombtetőn a lankás vidék látványa fogadott minket.

A dombtetőn haladva utol értek minket a Bamakósok legelvetemültebb kalandorai: a motorosok. Sokkal gyorsabban haladtak, mint mi, mert motorral szélesebb az út. Az óvatosság nekik sem árt, egy rossz helyen elkapott kő hamar véget vethet a kalandozásnak.

Az utolsó meredek megmászása után, azonnal kárpótolt minket a tengerparti kilátás a több órás zötykölődésért. A panoráma jelentőségét egy ide épített kilátó is nyomatékosítja. Kedvet is kaptunk egy kis pihenésre, és már az ebédidő is eljött. Az otthonról hozott májkrémhez és a helyi készítésű kenyérhez az óceán pihentető morajlása adta a hátteret. A kilátás pedig, magáért beszél.

Innen már csak le kellett menni egy meredek lejtőn a partra és kezdődhetett a fövenyen száguldozás.

Az első pár kilométeren kényelmesen haladhattunk a partmenti kavicsos-homokos terepen. Készült is egy pár fotó és videó. Később, azonban, a kemény vizes homokot, felváltotta a szél által odahordott száraz laza homok. Ilyen terepen haladva, az a trükk, hogy meg kell őrizni az autó lendületét. Az izgalmat, pedig a elszórt növényzet aljában összegyűlt, kis buckák szolgáltatják. Egy ilyen homokbucka fogott meg minket, és ha egyszer megállt az autó jó eséllyel elássuk magunkat. Egy ideig próbálkoztunk 4×4 hajtással és felezőáttétellel kijutni a homokból, de addigra már túl mélyre ásott a kerék. Ekkor kaptuk a tippet Andrástól és Szabolcstól, hogy engedjünk ki levegőt a gumiból, amíg a nyomas alig 1 bar-ra csökken. A szétterülő gumik, így már megtudtak kapaszkodni a laza homokban, és kiszabadult Helga. Igaz, nem volt mély a homok, alig 30 cm, de nem is figyeltünk a keréknyomásra, ami az egész nap folyamán felkúszott 3,6 bar-ra az előírt 2,2 helyett.

Homokban a legjobb technika 1-1,5 bar között tartani az abroncsok nyomását, így elkerülhetjük, hogy a gumi elé a gépjármú súlya miatt még több homok kerüljön, ami megnehezíti a haladást.

A mai nap szlogenje: „akkor jó az ásás, ha más ás.”

by Gergő

Az aszfaltozott útra visszatérve, természetesen újra beállítottuk az előírt nyomást. Jó volt egy igazán rátermett kompresszort magunkkal hozni, így is majdnem egy órát fújta a kerekeket.

Egész késő lett és a nap is lement már mikor észrevettük, hogy a 185-ös szombathelyi csapat mellénk szegődött. Hamar megtaláltuk a közös hangot a CB rádión. Elmesélték, hogy épp egy autó szervizelés után indultak útnak. Valahol El-ajun (Laayoune, ha valaki a térképen keresné) környékén lehettünk, amikor közösen úgy döntöttünk, hogy most már ideje lenne valamilyen szállást keresni az éjszakára.

Másnap korán reggelre meg is beszéltük a parkolóban való találkozót, hiszen innen még Dakhla nagyon messze volt, és haladnunk kellett! Az, hogy mit vontattunk kilométereken át, a következő bejegyzésből kiderül…

A kényelmes szállodai pihenő után eljött a nap, amikor ott kellett hagynunk kedves szállodánkat, már-már barátunkká váló, X jelzést osztogató biztonsági őrünket, és új kalandok felé vettük az irányt. A nap érdekességeinek az Atlasz hegységi átkelés és az Atlasz Filmstúdió skanzenje ígérkeztek. Az Atlasz hegység felé számos takaros kis berber falun vezetett át az utunk. Némi kihívást jelentett a szédületes mélység az út mellett, illetve a helyenként elkeskenyedő aszfalt.

Helyiektől ellesett trükk, hogy dudálni kell a beláthatatlan kanyarokhoz érve, így nem lepjük meg a szembejövőt. Tapasztalataink szerint a szalagkorlát luxus. Amikor se panoráma, se falu, de még egy hajtűkanyar sem volt, akkor a számtalan útjavításon/felújításon dolgozó gépeket figyelhettük.

Talán az útépítéssel járó földmunkák sajátossága, hogy a közben talált zárványokat a helyiek széttörik, és ha benne szép színes ásványokat találnak, akkor azt az út szélén árulják. Egy panorámás pihenőhelyen Gábor vett is az egyik árustól egy másfél pingpong labdányi zárványt. Egy másik csapat egy görögdinnye méretű vörös kristályú zárványt cserélt, állítólag egy liter pálinkáért. Azért itt az alkoholnak nagy értéke van. Olyat is hallottunk, hogy a helyiek direkt színezik meg a kristályokat ételfestékkel, és hát valóban gyönyörű élénk színeket láttunk. Az Atlasz hegység tetejéhez közeledve aztán fantasztikus panoráma tárult a szemünk elé.

Bőven 2 000 méter magasan már az autó sem kapott úgy levegőt, ezért kettesben és hármasban sikerült megmásznunk az emelkedőket. Pontosan itt sikerült megállnunk:

A hegység túl oldalán a táj lankásabb lett. A túl oldalon már nagyobb településeken haladtunk át, végül az Atlasz stúdió bejárata köszöntött minket.

Az Atlasz stúdióban, amennyire mi láttuk szabadon lehet mászkálni a díszletek között, de amint beléptünk, rögtön ajánlkozott is valaki, hogy végig vezessen minket a stúdió területén, és elmesélje a történetét, illetve, hogy melyik díszlet melyik filmben szerepelt. Itt forgatták többet között a Mózest, Múmiát, Gladiátort, Mennyei királyságot és a legújabb Asterix & Obelix filmet is.
Érdekes volt hallani, hogy egy teljes falut van építettek az aktuális stábnak a stúdió mellett. Maga a hely, azért esik ennyire messze mindentől, mert itt már olyan időjárás van, ami évi 300 napos filmezési lehetőséget kínál a forgatóknak. Szinte örökké kék az ég. Persze voltak univerzális díszletek is, mint például egy börtön cella, ami különböző filmekből már elég ismerősnek tűnt.

Szóval az Atlasz stúdió király program volt, nagyon élveztük, fotóztunk is eleget. A hatása alá kerültünk, de hát ideje volt tovább indulni, várt a „sivatag”. Egészen eddig volt növényzet körülöttünk, de most igazi sivatagi homokdűnék közé készültünk, amilyeneket az ember csak a filmekben lát.

Az út Foum Zguid-ig eseménytelen volt, legalábbis nem sok minden változott azóta, hogy elindultunk Marrakeshből. Itt egy kicsit tovább mentünk és le kellett térnünk az aszfaltról egy földútra. A földutat úgy kell elképzelni, mint ahol kisebbek a kövek, mint mindenütt máshol. Körülbelül 80 km-t kellett megtenni ezen az úton, de borzasztóan rázott, a kocsiban minden zörgött-csörgött, a jobb hátra felpakolt csomagok folyton leestek. Így aztán egy kényelmes 20-30-as tempóval haladtunk előre olyan 2 órát a semmibe.

Mindenütt csak kövek, egy szál gaz sincs. Földutunkat időnként más utak is keresztezik, tőlünk párhuzamosan is fut egy keréknyom kb. 50 m-re. Időnként ránézünk a térképre, ami azt mondja jó irányba megyünk, de ki hiszi ezt el. Aztán szép lassan beesteledett a látótávolság pedig lecsökkent. Csak annyit láttunk a külvilágból, amennyit a fényszóró elénk tárt. Félóránként elment mellettünk egy másik autó, ezt úgy értelmeztük, hogy gigantikusat nem hibáztunk. Ahogy jött az éj, feltámadt a szél is, ami egy porfelhőt vont körénk. A látótávolság az extra reflektorok ellenére is csak kb. 15 m-re csökkent. Mindenesetre nekünk annyi lámpánk volt hogy minket biztosan láttak, csak mi nem láttunk semmit.

Egyszer csak azt mondta a kocsi, puff! Beleszálltunk egy vízmosásba. Nem kell nagy dologra gondolni: képzeljünk el ötszörösére növelt fekvőrendőrt, csak ez homorú. Azért volt nem kis ijedség. A két magasabb sporttárs a kobakják is beverte a mennyezetbe. A hirtelen stresszt némi káromkodással oldottuk.

„4-5 órája vezethettem, amikor lekerültünk a főútról a kősivatag kellős közepére – Gábor valami olyasmit mondott, hogy nem kell aggódni mivel ez csak 50-60-70 km hosszú szakasz pikk-pakk ott leszünk.
Na ez a pikk-pakk 3 órán át tartott 😀
Természetesen fel sem tűnt, mivel egész nap napszemüvegben vezettem, hogy rajtam maradt a teljes vaksötétben is. Elkezdtem felkapcsolgatni a fényeket: közel 400 W szúró/terítő reflektorokat, hogy jobban lássak. Sehogy sem értették a többiek, hogy én miért nem látok semmit.
Ekkor olyan 50 km/h körül mehettünk terepen, mikor eltűnt alattunk az út.
Azóta se sikerült akkorát ugratni a kocsival, konkrétan együtt fejeltük le a tetőt. Itt döntöttem úgy, hogy kirakom az elakadásjelzőt (mivel addigra már konvojban mentünk a sivatag közepén) és szemüveget cserélek a többiek javaslatára :D, illetve átadom a további vezetés élményét Gabesznak.”

Gergő – egy hosszú nap margójára

Eközben a szél bebarázdálta az utat (úgynevezett radiátor út képződött), így megint csak a 20-30-as tempót tartottunk, párszor megpróbáltunk gyorsítani, de csak rosszabb lett a rázkódás. (Tipp az utánunk jövőknek, hogy felfüggesztéstől és terheltségtől függően, sok komfortosabb egy 50+ feletti tempóval haladni a radiátor úton.)

Eddigre már több, mint 3 órát jöttünk, ebből 1-et, úgy, hogy semmit sem láttunk. A navigáció az én feladatom volt, és próbáltam tartani a lelket a többiekben, miközben két eszközön, két fajta térképen néztem az utat, és próbáltam nem zavarni őket azzal, amikor a javasolt útvonal eltért. Ahogy romlottak a látási viszonyok 100x is ellenőriztük az irányt. A GPS térkép tavat jelzet (a sivatagban). Szóltam a többieknek, hogy egy tó van előttünk és hogy kerüljük ki. Mint később kiderült, ez egy kiszáradt tómeder volt, amelyen sokkal simább lett volna az utunk. Végül megnyugodtunk, amikor láttuk, hogy a GPS javasolt útvonala is szép lassan elkerüli. Mindeközben, megpróbáltam leküzdeni a bennem feltörő kétségeket: semmit nem látni a külvilágból, a GPS a semmibe (vagy épp tóba) visz minket. Esetleg eltévedtünk?

Gábor

Kb. egy óra mentális megerőltetés után, rengeteg autónyomot kereszteztünk, a GPS pedig jobb fordulót jelzett. Kimondottan út, már rég nem volt alattunk, a GPS szolgáltatta az egyetlen támpontot. Most azt mondta: jobbra 90° fokot és csak egyenesen délnek. Ezt legalább az megerősítette, hogy egyre több keréknyomot láttunk magunk mellett. Közben elállt a szél és kitisztult a levegő is. A nagy sárga semmi helyett visszatért a nagy fekete semmi. Legalább többet láttunk az útból. Aztán szép lassan több lett a homok a kerék alatt és egy pici homokdomb mögött megláttuk az aznapi tábort. Rengeteg autó volt ott, mindenütt reflektorok éles fényei. Most láttunk életünkben először Bamakós tábort, és hát ez egy külön élmény. Annak ellenére, hogy már elmúlt éjfél, még mindig nagy volt a nyüzsgés. A marokkói vendéglátóink még mobil WC-t és zuhanyzót is hoztak nekünk a sivatagba. Állítólag, mert én erről lemaradtam.

Még nincs vége a napnak. Megint kocsiból kipakolás következik, mert ott fogunk aludni. Majd debütál a kocsiban alvás. Ez úgy néz ki, hogy Gabesz és Gergő a platón alszik, egy fa felépítményen, én pedig a kocsiban egy a csomagokra és ülésekre átlósan ráfektetett deszkán. Ehhez ki kell pakolni a cuccot a csomagtartóból, és bepakolni az utastérbe.

Nekem egy kb. 120 cm magas, csúszós deszkára kellett feltornázni magam (anélkül, hogy kiverném vele az ablakokat), aztán magam alá gyűrni egy polifoam-ot és egy hőszigetelő szivacsot, majd beleküzdeni magam a hálózsákomba. Hát, kényelmesnek nem nevezném a végeredményt. Végül is nem fáztam, aki próbált már 4 fokban sátrazni, az tudja, hogy ez a fontos. Az ablakot kellett résnyire lehúzni, mert a levegő hamar elfogyott a kocsiban. A mai nap után nem volt gondom az alvással.

Viszont az csak másnap derült ki, hogy az Algír határtól talán 10 km-re sem voltunk. A végtelenbe tartó dűnék sora lenyűgöző, a teljes mezőny egy dűnevölgyben kapott helyett, ami egyben egy kemping is volt.

„Mindenki úgy gondolja, a sivatag és a Szahara egy kibírhatatlan hely, ahol alig élnek emberek és állatok a forróság miatt. Jelentem: ez csak részben igaz. Mielőtt elindultunk a túrára, igyekeztünk konzultálni mindenkivel, hogy milyen hálózsákot ajánl, beszéltünk exbamakósokkal, relatíve mindenkivel, akivel tudtunk, majd arra a következtetésre jutottunk: jó lesz a +4 ºC komfort fokozatú hálózsák erre a kalandra úgy, hogy nekünk se legyen bajunk.

Sajnos ennél nagyobbat nem tévedhettünk volna, dideregve keltünk az Erg chigagai éjszaka kellős közepén és mindent magunkra húztunk, amit még tudtunk, véleményem szerint 1-2 fok lehetett, azóta se aludtam olyan rosszul :D”

Gergő – a leghidegebb sivatagi éjszaka

Másnap várt minket újra a főút és a további kalandok, de erről a következő bejegyzésben írunk…

Miután 3.500 kilométert megtettünk az elmúlt napok alatt, így csak egyet kívántunk: az pedig egy kényelmes ágy.

Meglepetésünkre másnap este a bárban élőzene fogadott minket és a szálloda hivatásos egérkergetője is tiszteletét tette nálunk. Egy-két alkoholmentes koktél után egyre erősebben gondoltunk az otthoni alkoholban gazdagokra, mivel egyes észak afrikai országokban vallási okok miatt nem lehet alkoholt árusítani.

Másnap úgy döntöttünk körülnézünk a belvárosba és a szálloda körül is, hogy lássuk hogyan zajlanak a hétköznapok. Sikerült a helyi plázában SIM kártyához jutnunk, amely szinte mindenhol 3G kapcsolatot tudott, mint ahogy később kiderült a kősivatag legeldugottabb helyein is.
A forgalom Marrakeshben már az igazi afrikai kresz-t használja, ami minden szabályt mellőző, kedv alapú vezetést tesz lehetővé.

„Biztos a merev francia közlekedési szabályok ellen lázadnak.”

Gábor

A legizgalmasabb közúti „akadályok” közé a francia típusú körforgalmak tartoznak, ahol azoknak van elsőbbsége, akik éppen be szeretnének menni a körforgalomba. Ezt a szabályt természetesen mi rögtön figyelmen kívül is hagytuk, melyet a helyi sofőrök nemzetközi karlendítésekkel toleráltak.

Miután gyorsan végigjártuk a várost, a Bamakó hivatalos marrakeshi szállodája felé vettük az irányt, ahol már lassan érkeztek a 2020-as mezőny tagjai a legváltozatosabb gépekkel. Itt sikerült mindenkivel megismerkedni, aki úgy gondolta, az élete kevesebb lenne eme vállalkozás nélkül.
Új random barátaink megismerése és a térképek felvétele után, a fővárosi bazár felé indultunk. A helyieket úgy tudtuk megkülönböztetni az európai turistáktól, hogy mindannyian pufidzsekiben szaladgáltak hajnalban, mert hideg tél volt. 15-16°C fok. Brrr. Mi ezzel szemben gyakran pulcsiban élveztük a meleg időjárást.

A bazár maga óriási, bármikor eltévedhetsz és mindent is kapsz, az élő majmoktól, a cápatojásokon át, a teákon keresztül, a legújabb berber viseletig. Alkudni kötelező. Mi „Aladdin” lámpára vadásztunk. Az első árus, akit megkérdeztünk: mennyibe kerül egy lámpás (10 cm), azt mondta, 1.000 €. Nem szín arany volt. Annyira abszurd volt a javaslata, hogy kinevettük szegényt és ott hagytuk: „bocsi, ez nekünk túl drága”. Pedig bizonyára csak el akarta kezdeni valahol az alkudozást. De hát nem vált az ember rögtön az első nap Afrika-üzemmódba.

A forgatag hatalmas: az árusok közötti keskeny utakon a bámészkodókon kívül, robogósok, és motorosok cikáznak. A bazárban nem csak vásárolni lehet, hanem az elfáradt ember csendes kávézót, teázót is talál, vagy ha megéhezik, kifőzde is van minden kis utcában. A bazár szélén van kínai pólóárus is, de a legeldugottabb részeken lehet a legnagyobb kincseket találni és a legjobb üzletet kötni. Könnyű a helyi „maffia” csapdájába esni: mi teát akartunk venni egy jól kinéző tea/gyógynövény boltban, és nagyon kedvesen kiszolgáltak minket, majd kaptunk két agyag lábdörzsölőt ajándékba, aztán kilépve az utcára az eladó pont összefutott az ismerősével, aki pont ráért megmutatni nekünk egy bőrcserző létesítményt, majd persze el kellett mennünk velük a boltba, ahol iszonyat drágán lehetett eredeti bőrtáskát/kabátot/zsámolyt/pénztárcát venni. Kedvesen kínálgattak minket mindennel, ami bőrből készült, de semmi nem volt 50 € alatt. A minőség valóban kiváló volt, de mi nem ezért jöttünk. A soft-power nagyon erősen jelen van.

„Tessék! Igazi organikus. A rák ellen is jó. Öreg néni szedte az Atlasz túloldalán. Árvákat tart el belőle. Vigyél a barátnődnek, vagy a feleségednek. Nagyon fog neki örülni. Nincs feleséged? Nem baj, akkor az anyukádnak. Anyukája mindenkinek van.”

Barangolás közben Gergő észrevette a kínálkozó alkalmat, és rögtön lecsapott az egyik árusnál egy, a helyi divatnak megfelelő öltözékre.

Hotelbe visszaérve összebeszéltünk az egyik soproni csapattal, hogy üljünk le egy kicsit kávézni, ahol gyorsan kiderült, hogy már veteránokról van szó és tudnak az olajcserébe nekünk segíteni. Meg is beszéltünk egy másnapi időpontot a helyi offroados közösség egyik bázisával, hogy egy gyors szervizre hivatalosak vagyunk náluk. Olajcserére azért volt szükség, mert Freetown oda-vissza még kb. 10.000 km és nem tudtuk milyen lehetőség adódik majd útközben. Másnap meglátogattuk az Atraxion 4×4-et, ahol szívesen segítettek mindenben. Fantasztikus volt látni, hogy más rallyra – például Paris-Dakar-ra – készülő csapatok is itt készítik vagy építik a kocsikat és szervizkamionokat.

Miután teljesen felkészültünk az előttünk álló hosszú útra, utolsó lépésként az autós hűtő feltöltése következett, amihez a helyi boltban találtunk kólát, fantát és egyéb helyi szénsavas italokat, így már csak a másnap hajnali rajt maradt, de erről majd a következő bejegyzésben.

Naivan a legmosolygósabb arab kereskedőnél vásároltuk !volna meg a jegyünket, de annyira hajnal volt még, hogy hiába egyeztettünk le mindent pontosan, a közeli egy óra múlva induló járat időpontját, a személyeket, paripánkat.. átpasszoltak minket egy másik „baráti” iroda ablakához, ahol mindezeket figyelmen kívül hagyva adták ki a jegyeinket.

Boldog tudatlansággal hagytuk el a jegyirodát, szerencsénkre még egyszer ellenőriztettük a jegyünket a beszállító tisztnél aki megjegyezte, hogy jó helyen vagyunk de már csak 7 !!! percünk van a beszállásig szóval siessünk kicsit 😀

Elővettük leggyorsabb lábainkat (a 3.-on parkoltunk), a parkolójegyet futtában kifizetve – nyilván nem működött az automata, de kis fülkében volt egy bácsi – nála sikerült fizetni. Gabesz a kocsinál várt minket, és csak azt látta, hogy rohanunk a kocsi felé. Joggal vágott értetlen arcot, majd jött az akciófilmes fordulat: „-Nincs idő elmagyarázni, csak szállj be a kocsiba!”.

Itt még nagyon ráfeszültünk erre a témára, de szerintem mindenki kezdte kapizsgálni, hogy ez a túra ilyen lesz.

Ceuta pici, de takaros, egy parányi Európa az arab világban, a határátkelő olyan kicsi Marokkóba, hogy a várakozóhelyet külön alakítottak ki a gépjárműveknek az egyik aszfalt teraszon, amely akkora, mint egy futball pálya.

Itt közel 3-4 órát vártunk mire ránk került a sor, természetesen az ellenőrzésnél kipakoltattak minket a határőrök, de se drón, se drog se fegyver nem volt nálunk… nem szóltak, hogy hozni kellett volna 😀

Határátkelésnél a kocsiban vártunk Gabesszal, amíg Gergő elment hátra a vámtiszttel (kacsint), némi idő múlva, amikor visszajött, ezt meséli:
– Kipakoltatta velem az egész hátulját! – mondja méltatlankodva – Aztán, így néz rám a fickó:
– Fegyver, drón vagy drog van?
– Nincs.
– Biztos? – ráncolja a szemöldökét a vámos
– Biztos, nincs.
– Na, akkor rendben van.

Gergő jó félóráig pakolta ki a zsákokat, táskákat, dobozokat hátulról. Valahol megértem a vámost.

Gábor

Végre az igazi Afrika ! Sikeresen megérkeztünk Marokkóba, irány Marrakesh. Gyönyörű időt fogtunk ki aznap, de még volt hátra 650 km az aznapi etapból, amely nem csekély táv egy ilyen izgalmas reggeli kezdet után.

Útközben Marakesh felé már találkoztunk Bamakós autóval, ők is toyota hilux-szal indultak, csak egy újabb modellel. Épp egy autópálya pihenőben álltak, elromlott a légkondijuk, és az új autó légkondi nélkül nem indul. Háhá, nekünk nem tud elromlani, mert NINCS! De nem ám csak bamakós autókkal találkoztunk, különböző rejtett zugokból figyelték a forgalmat a csendőrök (Gendarmerie) és a rendőrök. Autópálya pihenőből egyébként két fajta van. Az ahol a pázsitot gondosan nyírják és locsolják, szép, tiszta a mellékhelység, és még szobor is van. A másik az ahol a szegény gyerekek zacskóban akarnak eladni nekünk valamit (3 szem dió?), kiabálnak, sírnak, majd megpróbálnak a kocsi elé/alá ugrani. Az anyukák, akik eddig ezt végig nézték, látják, hogy mi nem annyira rezelünk be ettől a show-tól, ekkor visszahívják a gyerekeket. Ez egy újabb kultúrsokk, legalább egy órát beszélgetünk róla a kocsiban.

Az autópályától egy kicsit távolabbi benzinkutat nézünk ki (hátha olcsóbb). Pici lehajtó, körforgalom és pár perc múlva egy kis városba érünk közel Casablancához. Ez nem a turistáknak készült: nem minden utcán van aszfalt, de ha van, az is olyan kátyús, hogy Magyarországon is keresni kell hasonlót. A házakon nem mindig van vakolat, csupasz beton tégla.

Természetesen az üzemanyag nem volt olcsóbb, cserébe viszont csak marokkói dirhamot fogadtak el, mivel váltani addig nem volt időnk sem lehetőségünk, mert az országban nincs pénzváltó ahogy ez később kiderült, mindenki „okosba” vált ahol tud, ez kissé nekünk fennakadást jelentett. Legnagyobb meglepetésünkre a töltőállomás mellett jelen voltak a rend éber őrei akik bár semmilyen nyelven nem tudtak velünk kommunikálni, segítettek eljutni és el is kísértek minket a bankautomatáig, ahol még a pénzkivételt is megvárták messziről, hogy minden rendben megy-e. Innen távolról is örök hála nekik.

Marokkó északi keleti rész zöld és hegyes, majd keletre haladva kisimul a táj és a panorámás utat felváltják a művelt termőföldek. Egy magyarországnyit délre autózva azonban eltűnik a zöld és kezd sivatagosodni a táj.

Lassan ránk sötétedik az utunk során, ezért most említsük meg, a helyi vezetési stílust. Először nem értettük mi történik, mi a sok villogás, de aztán megfejtettük: marokkóban mielőtt előz valaki az autópályán, villant egyet (vagy hármat) a reflektorral előre és így jelzi „jövök!”. Indexelni csak balra kell az előzés teljes időtartama alatt. Lassan mi is átveszük a helyi szokást, és máris jobban érezzük magunkat. Mi azért jobbra is indexelünk, hadd szokják. Zöldfülűek vagyunk még.

Éjjel érkezünk meg Marakeshbe. Marakesh világváros, a turizmusa jelentős. Minden tiptop. Pici keveredés után megtaláljuk a szállodát és itt ismét bamakós társakkal találkozunk. A parkolóban egy ipse odajön hozzánk, rámutat egy székre az út közepén és valahogy megérteti velünk, hogy ő fog vigyázni az autóra. Persze tartja a tenyerét. Kapott 10 dirhamot, ami kb 1€ vagy 330Ft, és meg is kaptuk a Gold Plus™ védelmi csomagot a kocsira, azaz rajzolt krétával egy X-t a gumira. Hát ezen jót röhögtünk, de mindegy: drága a kocsi, hosszú az út, megéri a helyi „biztosítás”. Egy másik kocsi gazdája nem nevetett annyira, és közölte a fickóval: akkor jobb, ha reggel 6-kor itt találja a kocsinál ébren, vagy különben! …és az ököl felmutatás nemzetközi jelével tett felkiáltó jelet a mondat végére. Persze a kedélyek hamar csillapodtak és megegyeztünk, hogy jövőre hozunk krétát.

Mivel este van és sötét, ezért majd a következő posztban lesz városnézés. Azt is hozzá kell tenni, hogy a Budapest Bamakó hivatalosan csak ma 1.-jén délelőtt rajtolt el. Akik részt vettek az opcionális rajt ceremónián, 3 nap alatt fognak leautózni Marakeshbe. Mi addig is akklimatizálódunk.
A futam tényleges első része 4.-én indul.

A reggeli szuper volt, ide szívesen visszajönnék. Minden tekintetben nagyon korrekt a szállás. Hamar elértük a következő nagyvárost. Valencia egy igazi gyöngyszem volt a hosszú autópályázás után. Pálmafák és örökzöldek mindenütt.

A legérdekesebb hegyi falukon keresztül eltévedve megérkezünk a helyi mulató-fogadóba, ahol a csapat kettéválik fogyasztás szempontjából. Mivel záróra (17:00 kor!), vacsora már nincs, és csak folyékony kenyeret ajánlanak a megfáradt utazóknak, természetesen hármat töltenek kérdés nélkül. Viszont Helgát vezetni kell, így Gáborok javára kerül jóváírásra az aranysárga nedű.

Nagyon későn érkezünk a szállásra, ami kifejezetten kényelmes. Ez az utolsó európai esténk, holnap kompozunk, irány Afrika!! Izgi!!

A második nap reggel a kocsiba pakolással kezdődött. Most pakoltuk be másodszor a cuccainkat, lesz még sok ilyen. Sanremo-n áthaladva megtapasztaltuk az olasz városok nappali forgalmát is. Sok kis autó és robogó mindenütt, gyalogosok az út széli pici járdán, (a német, osztrák, magyar viszonyokhoz képest) nagy a zsúfoltság. A forró latinos és dolce vita életérzés tükröződik a forgalom dinamikáján, mindenki kreatívan használja a dudát, elvégre ki van fizetve. Mindeközben persze ott a lenyűgöző tengerpart, hogy lekösse az utasok figyelmét, a sofőr figyelmét a forgalmon kívül, a keskeny kanyargós utak köti le.

A nizzai autópálya kellemes felüdülést jelentett. Én csak ámultam a domboldali villákon, és pálymafákon.

Franciaországon áthaladva egy szótár füzetből tanultuk és gyakoroltuk a francia kifejezéseket: Szalü, sza va bien?
Franciaországban nagyon elegáns és tiszta mellékhelységekkel találkoztunk az autópálya mellett, utazóknak nem mindegy. Meglepő mennyi szó és kifejezés eszébe jut az embernek egy benzinkút melletti boltban, még akkor is, ha sosem tanult franciát.

A Pireneusok jelentette a következő kihívást az autónknak. Mivel az Alpokon már átküzdötte magát, nagy meglepetést nem vártunk, de azért volt egy kis izgulás, padlógázzal is csak 90-100-as tempóval volt hajlandó megmászi a kilométeres emelkedőket. Eközben csipegette az olajat és a váltó is elkezdett melegedni (égette a bal lábam az anyósülésen). Ez lehettett a visszajelzés a részéről, hogy 2 tonnára pakolva ő mindent megtesz.

Még mindig próbálgattuk a technikát, tabletes GPS-t, mobilos, mobil/tablet töltést, gopro-t, fényképezést mozgó járműből. Arra is kellett figyelnünk, hogy tudatosan fényképezzünk, mert hát nem járunk erre minden hétvégén. Mostanra lett is mit fényképezni. A spanyol táj nagyon változatos. Először a francia szántóföldeket felváltották a narancsültetvények és az aprócserjékkel teleszórt füves területek. Már értem mit szeretnek az angolok Spanyolországban. Lankás dombok, sziklás dombok, sík területek váltják egymást. Mindenütt új lehetőségek, felfedezni valók kínálkoznak a kirándulni szeretőknek. Minden dombon van egy vár, erőd, vagy legalább egy torony. Ezt a vidéket nem pusztították le a világháborúk.

A hőmérséklet meglepő itt dél Európában, ebben az időszakban hiába a tél, a rossz időnek nyoma sincs. Klímánk a kocsiban nem hogy alapjáraton, de máshogy sincs, így ez el sem romolhat, csak élvezzük a jó időt, ahogy suhan a szél az ujjaink között.

2020.01.29
Start: Sopron
Cél: Olaszország (Sanremo)
Táv: 1150km

Január 29.-én indultunk Sopronból. Az első etap sajátságos feladatok elé állított minket. Európai minőségű autópályás szakaszról beszélünk, 1150km-ről. Amire nem készültünk, az az egésznapos vezetés, ki mikor fárad el és, hogy vesszük észre, hogy elfáradtunk. A csapat dinamika még nem alakult ki. Nincsenek tisztázva a szerepek, amikor én vagyok a navigátor elfelejtek szólni a lehajtónál, belemerültem az utazásba. Minden most vizsgázik először: a technika és mi is. Az OsmAnd app nagyon lassan tervez, inkább google maps alapján navigálunk. A tablet sem marad meg a műszerfalon, lemerül, melegszik, elővesszük a mobilt. Az első nagy akadály az Alpok. Sok száz métert mászunk felfelé az autópályán, végtelen emelkedő, hát ez nem az az előírásos fokozatos terhelés, amit javasolnak. Mondjuk Helga már be van járatva. Később tudjuk meg egyes csapatoknak már ez is nehézséget okozott.

Összességében jó a hangulat, mindenki izgatott és tele van várakozásokkal. Olaszországban keskenyebbek az utak, én szélesnek érzem a nagy HiLux-ot, zavar a kormány holtjátéka, bele kell tanulni az egészbe. Le nem veszem a szemem az útról, de érzem, hogy a hátam mögött a többiek sem. Még nincs meg a bizalom. Szállást út közben foglalunk Sanremo-ban. Nagyon szép olasz kisváros a tengerparton, a szálloda pici, de otthonos. Gabesz ért szót a recepcióssal. Először pakolunk ki a kocsiból, csak a legfontosabbakat, de így is melós. Első közös alvás, ahol kiderül hogy horkolok.

Kiderül, hogy nem jó a központi zár, a jobb hátsó ajtó nyitva maradt. Új szabály: innentől mindig ellenőrizzük. Gergő kétszer járja körbe az autót: az olajszintet, keréknyomást, hűtővizet ellenőrzi.

Mindennek van egy kezdete. Az ötlet, hogy kell egy nagy kaland, valamikor 2018 nyárán született meg. Legalábbis ekkor került szóba úgy egy mámoros Strandfesztiválos estén, hogy komolyan elgondolkodtam rajta. Biztosan éreztem, hogy ezt nekem találták ki: elvégre a következő hónapban tettem volna le a forgalmi vizsgát B kategóriára. Igen az a személygépkocsi. Igaz, hogy friss jogsival ez első két évben nem vontathatok, de azt senki nem tiltja, hogy a vadonban csapassam egy 2 tonnásra pakolt pickuppal.

Innentől kezdett formálódni naív elképzelésünk erről a kihívásokkal teli megmérettetésről. Gergő (a kép közepén) már „ki-tudja-mikor” elkezdte a felkészülést a bamako weboldaláról és facebook csoportjából. Erről is lehetne írni egy könyvet. Az első lépés a csapat regisztrálása volt, hogy jogot formáljunk az indulásra és amihez kellett egy név. Nem tudom ki válaszotta végül a Fantastic 4 nevet, de felhívnám a figyelmet az előrelátásra, hogy így potenciálisan 4 személy között oszthatjuk meg a költségeket. Mindenre van magyarázat, negyedik személy nem csatlakozott, de a járgányunk igazi személyiség.