11. nap – Mi van a világvége után?

Az út a határig nagyon monoton volt. A legkellemetlenebb a táj sivársága. Sehol egy ház, bokor, semmi, még egy kanyar sem és ez órákon át. Mire végre a határra értünk, már egy hosszú kocsisor várt minket, akik a nyitásra vártak. Kiderült, hogy itt is nyitva van a benzinkút, ezért megragadva az alkalmat, pótoltuk a féltank üzemanyagot, ami eddig fogyott.

A következő képek nem saját szerzemények, viszont jól szemléltetik a határátkelő mindennapjait. Nem okos dolog a határon fotózni, de a hely egyedi atmoszférája megköveteli, hogy legalább egy pár képet beillesszünk ide.

A két ország rossz kapcsolatát jelzi a közös határ teljes elaknásítása és a két határátkelő közötti több kilométeres senkiföldje, a menekülő kitaszítottak és bűnözők tanyája. A senkiföldje tele van szórva biztosítási csalásban itt felejtett járművekkel és örökké várakozó kamionokkal. Az előző években voltak itt ENSZ békefenntartók is, de mi már nem láttuk őket.

A marokkói határkilépés gyorsan zajlott, bár nem mindig volt érthető, hogy mikor melyik ablakhoz kellett éppen fáradni, viszont a mauritániai belépést a nagy létszámra való tekintettel a helyi adminisztráció egy sivatagi táborba helyezte át. A VIP szolgáltatás árát jó előre megkérték.

Mauritánia az igazi afrikai szahara hazája. Még indulás előtt érdeklődtünk veterán bamakósoknál, hogy mire is számítsunk. Mauritániára azt mondta az egyikük, ha behintenék sóval az egész országot, akkor az egy rossz hétfő lenne a helyieknek. Mauritániában a GDP az elmúlt 10 évben a turizmusnak köszönhetően meg 7x-eződött és 2020-ban elérte a 7,7 milliárd dollárt. Összehasonlításképp Magyarország GDP-je 2020-ban 155 milliárd dollár volt. Nagy újítás a korábbi évekhez képest, hogy már használnak számítógépeket is az adminisztrációhoz.

Mire dél lett a hőmérő már 48 fokot mutatott. Mint már említettük a kocsink klímája nem tudott elromlani, mert nem volt neki. Mégsem volt annyira elképesztő ez a száraz meleg mivel a kb 80km/h átlag tempó lehúzott ablakokkal elviselhetővé tette a hőséget. Az utak minősége, itt már nem követi a Marokkóban tapasztaltakat, de így készül a bamakós veterán pilóta. Szerencsére pickup-unk veszi az akadályokat.

A szervezők külön kitértek arra, hogy nem tartják jó ötletnek Mauritániában az éjszakai vezetést. Az utak széle kátyús, töredezett és gyakran ráfújja a szél a homokot, ami rosszabb, mint a kátyú: kiszámíthatatlan módon megdobhatja a kocsit. Ilyen körülmények között a helyiek éjszaka az út közepén vezetnek, és a főleg tehergépjárművekből álló forgalom az út menti szamaraktól lopott csökönyösséggel húzódik le a szembejövők elől. Menet közben mindenféle relikviával találkoztunk. Itt élik 3-4. életüket az 50-60 éves teherautók. Bármelyik jármű, ami beindul, az itt haszongépjármű, munkagép és státuszszimbólum.

Siettünk mert az első bivakban várnak minket a hatóságok a vízumunkkal kapcsolatban. (Bivouac: menedék, rögtönzött táborhely vagy menedékhely, amely általában ideiglenes jellegű, különösen katonák vagy hátizsákos cserkészek, hegymászók használják.)

A táborba bejutni sem volt egyszerű. A szél által stabilizált szűz homokot hamar feltúrták a behajtó autók és a végére már két kerék meghajtással esélytelen vállalkozássá vált a tábor megközelítése.

Gabesz is készített egy bejelentkezést a táborból.

Sietségünk indokolatlan volt. A vámügyintézés megszervezés nem sikerült zökkenőmentesre. Az első pár órában semmilyen információ nem volt arról, hogy hogyan mikor hol kapjuk meg a papírjainkat.

Természetesen a találékony bamakós horda nem hagyta, hogy megölje az unalom! Előkerültek a buggy-k és egyéb homokjáró alkalmatosságok. Az események annyira pörögtek, hogy még a művésznő is ment egy kört.

Síelés terepjáróval a gyakorlatban:

Itt találkoztunk a csornai a 238-as mercedeses csapattal, akik épp a motorvédő lemezüket kalapálták össze. Ahogy ment le a nap egyre finomabbnak tűntek, a még szombathelyi csapattól kapott konzervek, így gyorsan el is készítettük az ebédvacsorát, amit a helyi bagettekkel egészítettünk ki. Szerencsére étellel fel voltunk készülve rendesen ez semmilyen gondot sem okozott a túra alatt.

A szerelés és a vacsora közben Gabesz 3-4 órán át tartotta a frontot a sorban a csapatért, ami nem kis szolgálat volt a részről ebben a melegben. A híreket kézi walkie-talkien osztottuk meg egymással, hátha megindul a sor, vagy épp vizet, vacsorát kér vagy ránk van szükség a papírokkal.

Miközben Gabesz várakozott és mi is tettünk-vettük, rájöttünk hogy nincs helyi pénzünk ouguiya-ánk, ami meglehetősen kellemetlen főleg, hogy az euró lassan, de biztosan kezdett haszontalanná válni a határokon kívül.

„Szerencsénkre” jött egy helyi pénzváltó a táborba. Utólag kiderült nagyon kedvezményesen váltott pénzt. Főleg neki volt kedvezményes. SIM kártyát is lehetett nála vásárolni, amit meg is tettem, de sajnos csak mauritániai személyigazolvánnyal lehetett beregisztrálni, amit még a helyieknek is alig sikerült. Egy segítőkész helyi srác megadta a saját adatait. A regisztráció ugyan sikeres volt, de kiderült, hogy még mindig nincs internetünk, mert további beállítások szükségesek, de ezt már a helyiek se tudták nekünk megoldani. Így aznap ott maradtunk egy használhatatlan kártyával.

Gergő – mauritániai ügyintézés csodái

Nekünk sikerült aznap vízumot szerezni, de sokaknak nem. Valamikor talán éjfél után kaphattuk meg a pecsétet az útlevelünkbe. A tömeg eddigre már nagyon zúgolódott, és röviddel azután, hogy megkaptuk a papírjainkat, amit még egyszer kifizettünk (elvileg egyszer kifizettük a szervezőknek), be is zárt az „iroda”. Sokaknak az egész napjuk ráment a várakozásra. Többek között lemarad a mentő csapat is, ezért a szervezőknek biztosítás hiányában, le kellett mondania a másnapi verseny/terep szakaszt. Mi ekkora már felállítottuk a sátrakat, a vacsorával és a pakolással is végeztünk, így nem volt más hátra mint az alvás.

Mauritániába este nincsenek fények, csak a csillagok és a hold világítja meg a végtelenül elterülő hosszú dűnesorokat. Tisztán látni 300-400 métert teljes bizonyossággal lehet. Kóborló vad tevék és a homok könnyed morajlása lengte körül a tábort, így lassan mi is nyugovóra tértünk ahogy a hőmérséklet is alább szállt.

Másnapra tudtunk, hogy nincs sok programunk hiszen lemondták az offroad szakaszt, így úgy döntöttünk, hogy jól kipihenjük magunkat és sehova sem fogunk sietni, de hogy milyen izgalmak történtek a következő nap reggel, és hogyan kötöttünk ki másnap egy imaszobában éjszakára, arról a következő bejegyzésben írunk…