Feb. 04.
Start: Marakesh
Cél: Erg Chigaga homokdűnék
Táv: 440 km
A kényelmes szállodai pihenő után eljött a nap, amikor ott kellett hagynunk kedves szállodánkat, már-már barátunkká váló, X jelzést osztogató biztonsági őrünket, és új kalandok felé vettük az irányt. A nap érdekességeinek az Atlasz hegységi átkelés és az Atlasz Filmstúdió skanzenje ígérkeztek. Az Atlasz hegység felé számos takaros kis berber falun vezetett át az utunk. Némi kihívást jelentett a szédületes mélység az út mellett, illetve a helyenként elkeskenyedő aszfalt.
Helyiektől ellesett trükk, hogy dudálni kell a beláthatatlan kanyarokhoz érve, így nem lepjük meg a szembejövőt. Tapasztalataink szerint a szalagkorlát luxus. Amikor se panoráma, se falu, de még egy hajtűkanyar sem volt, akkor a számtalan útjavításon/felújításon dolgozó gépeket figyelhettük.
Talán az útépítéssel járó földmunkák sajátossága, hogy a közben talált zárványokat a helyiek széttörik, és ha benne szép színes ásványokat találnak, akkor azt az út szélén árulják. Egy panorámás pihenőhelyen Gábor vett is az egyik árustól egy másfél pingpong labdányi zárványt. Egy másik csapat egy görögdinnye méretű vörös kristályú zárványt cserélt, állítólag egy liter pálinkáért. Azért itt az alkoholnak nagy értéke van. Olyat is hallottunk, hogy a helyiek direkt színezik meg a kristályokat ételfestékkel, és hát valóban gyönyörű élénk színeket láttunk. Az Atlasz hegység tetejéhez közeledve aztán fantasztikus panoráma tárult a szemünk elé.
Bőven 2 000 méter magasan már az autó sem kapott úgy levegőt, ezért kettesben és hármasban sikerült megmásznunk az emelkedőket. Pontosan itt sikerült megállnunk:
A hegység túl oldalán a táj lankásabb lett. A túl oldalon már nagyobb településeken haladtunk át, végül az Atlasz stúdió bejárata köszöntött minket.
Az Atlasz stúdióban, amennyire mi láttuk szabadon lehet mászkálni a díszletek között, de amint beléptünk, rögtön ajánlkozott is valaki, hogy végig vezessen minket a stúdió területén, és elmesélje a történetét, illetve, hogy melyik díszlet melyik filmben szerepelt. Itt forgatták többet között a Mózest, Múmiát, Gladiátort, Mennyei királyságot és a legújabb Asterix & Obelix filmet is.
Érdekes volt hallani, hogy egy teljes falut van építettek az aktuális stábnak a stúdió mellett. Maga a hely, azért esik ennyire messze mindentől, mert itt már olyan időjárás van, ami évi 300 napos filmezési lehetőséget kínál a forgatóknak. Szinte örökké kék az ég. Persze voltak univerzális díszletek is, mint például egy börtön cella, ami különböző filmekből már elég ismerősnek tűnt.
Szóval az Atlasz stúdió király program volt, nagyon élveztük, fotóztunk is eleget. A hatása alá kerültünk, de hát ideje volt tovább indulni, várt a „sivatag”. Egészen eddig volt növényzet körülöttünk, de most igazi sivatagi homokdűnék közé készültünk, amilyeneket az ember csak a filmekben lát.
Az út Foum Zguid-ig eseménytelen volt, legalábbis nem sok minden változott azóta, hogy elindultunk Marrakeshből. Itt egy kicsit tovább mentünk és le kellett térnünk az aszfaltról egy földútra. A földutat úgy kell elképzelni, mint ahol kisebbek a kövek, mint mindenütt máshol. Körülbelül 80 km-t kellett megtenni ezen az úton, de borzasztóan rázott, a kocsiban minden zörgött-csörgött, a jobb hátra felpakolt csomagok folyton leestek. Így aztán egy kényelmes 20-30-as tempóval haladtunk előre olyan 2 órát a semmibe.
Mindenütt csak kövek, egy szál gaz sincs. Földutunkat időnként más utak is keresztezik, tőlünk párhuzamosan is fut egy keréknyom kb. 50 m-re. Időnként ránézünk a térképre, ami azt mondja jó irányba megyünk, de ki hiszi ezt el. Aztán szép lassan beesteledett a látótávolság pedig lecsökkent. Csak annyit láttunk a külvilágból, amennyit a fényszóró elénk tárt. Félóránként elment mellettünk egy másik autó, ezt úgy értelmeztük, hogy gigantikusat nem hibáztunk. Ahogy jött az éj, feltámadt a szél is, ami egy porfelhőt vont körénk. A látótávolság az extra reflektorok ellenére is csak kb. 15 m-re csökkent. Mindenesetre nekünk annyi lámpánk volt hogy minket biztosan láttak, csak mi nem láttunk semmit.
Egyszer csak azt mondta a kocsi, puff! Beleszálltunk egy vízmosásba. Nem kell nagy dologra gondolni: képzeljünk el ötszörösére növelt fekvőrendőrt, csak ez homorú. Azért volt nem kis ijedség. A két magasabb sporttárs a kobakják is beverte a mennyezetbe. A hirtelen stresszt némi káromkodással oldottuk.
„4-5 órája vezethettem, amikor lekerültünk a főútról a kősivatag kellős közepére – Gábor valami olyasmit mondott, hogy nem kell aggódni mivel ez csak 50-60-70 km hosszú szakasz pikk-pakk ott leszünk.
Gergő – egy hosszú nap margójára
Na ez a pikk-pakk 3 órán át tartott 😀
Természetesen fel sem tűnt, mivel egész nap napszemüvegben vezettem, hogy rajtam maradt a teljes vaksötétben is. Elkezdtem felkapcsolgatni a fényeket: közel 400 W szúró/terítő reflektorokat, hogy jobban lássak. Sehogy sem értették a többiek, hogy én miért nem látok semmit.
Ekkor olyan 50 km/h körül mehettünk terepen, mikor eltűnt alattunk az út.
Azóta se sikerült akkorát ugratni a kocsival, konkrétan együtt fejeltük le a tetőt. Itt döntöttem úgy, hogy kirakom az elakadásjelzőt (mivel addigra már konvojban mentünk a sivatag közepén) és szemüveget cserélek a többiek javaslatára :D, illetve átadom a további vezetés élményét Gabesznak.”
Eközben a szél bebarázdálta az utat (úgynevezett radiátor út képződött), így megint csak a 20-30-as tempót tartottunk, párszor megpróbáltunk gyorsítani, de csak rosszabb lett a rázkódás. (Tipp az utánunk jövőknek, hogy felfüggesztéstől és terheltségtől függően, sok komfortosabb egy 50+ feletti tempóval haladni a radiátor úton.)
Eddigre már több, mint 3 órát jöttünk, ebből 1-et, úgy, hogy semmit sem láttunk. A navigáció az én feladatom volt, és próbáltam tartani a lelket a többiekben, miközben két eszközön, két fajta térképen néztem az utat, és próbáltam nem zavarni őket azzal, amikor a javasolt útvonal eltért. Ahogy romlottak a látási viszonyok 100x is ellenőriztük az irányt. A GPS térkép tavat jelzet (a sivatagban). Szóltam a többieknek, hogy egy tó van előttünk és hogy kerüljük ki. Mint később kiderült, ez egy kiszáradt tómeder volt, amelyen sokkal simább lett volna az utunk. Végül megnyugodtunk, amikor láttuk, hogy a GPS javasolt útvonala is szép lassan elkerüli. Mindeközben, megpróbáltam leküzdeni a bennem feltörő kétségeket: semmit nem látni a külvilágból, a GPS a semmibe (vagy épp tóba) visz minket. Esetleg eltévedtünk?
Gábor
Kb. egy óra mentális megerőltetés után, rengeteg autónyomot kereszteztünk, a GPS pedig jobb fordulót jelzett. Kimondottan út, már rég nem volt alattunk, a GPS szolgáltatta az egyetlen támpontot. Most azt mondta: jobbra 90° fokot és csak egyenesen délnek. Ezt legalább az megerősítette, hogy egyre több keréknyomot láttunk magunk mellett. Közben elállt a szél és kitisztult a levegő is. A nagy sárga semmi helyett visszatért a nagy fekete semmi. Legalább többet láttunk az útból. Aztán szép lassan több lett a homok a kerék alatt és egy pici homokdomb mögött megláttuk az aznapi tábort. Rengeteg autó volt ott, mindenütt reflektorok éles fényei. Most láttunk életünkben először Bamakós tábort, és hát ez egy külön élmény. Annak ellenére, hogy már elmúlt éjfél, még mindig nagy volt a nyüzsgés. A marokkói vendéglátóink még mobil WC-t és zuhanyzót is hoztak nekünk a sivatagba. Állítólag, mert én erről lemaradtam.
Még nincs vége a napnak. Megint kocsiból kipakolás következik, mert ott fogunk aludni. Majd debütál a kocsiban alvás. Ez úgy néz ki, hogy Gabesz és Gergő a platón alszik, egy fa felépítményen, én pedig a kocsiban egy a csomagokra és ülésekre átlósan ráfektetett deszkán. Ehhez ki kell pakolni a cuccot a csomagtartóból, és bepakolni az utastérbe.
Nekem egy kb. 120 cm magas, csúszós deszkára kellett feltornázni magam (anélkül, hogy kiverném vele az ablakokat), aztán magam alá gyűrni egy polifoam-ot és egy hőszigetelő szivacsot, majd beleküzdeni magam a hálózsákomba. Hát, kényelmesnek nem nevezném a végeredményt. Végül is nem fáztam, aki próbált már 4 fokban sátrazni, az tudja, hogy ez a fontos. Az ablakot kellett résnyire lehúzni, mert a levegő hamar elfogyott a kocsiban. A mai nap után nem volt gondom az alvással.
Viszont az csak másnap derült ki, hogy az Algír határtól talán 10 km-re sem voltunk. A végtelenbe tartó dűnék sora lenyűgöző, a teljes mezőny egy dűnevölgyben kapott helyett, ami egyben egy kemping is volt.
„Mindenki úgy gondolja, a sivatag és a Szahara egy kibírhatatlan hely, ahol alig élnek emberek és állatok a forróság miatt. Jelentem: ez csak részben igaz. Mielőtt elindultunk a túrára, igyekeztünk konzultálni mindenkivel, hogy milyen hálózsákot ajánl, beszéltünk exbamakósokkal, relatíve mindenkivel, akivel tudtunk, majd arra a következtetésre jutottunk: jó lesz a +4 ºC komfort fokozatú hálózsák erre a kalandra úgy, hogy nekünk se legyen bajunk.
Sajnos ennél nagyobbat nem tévedhettünk volna, dideregve keltünk az Erg chigagai éjszaka kellős közepén és mindent magunkra húztunk, amit még tudtunk, véleményem szerint 1-2 fok lehetett, azóta se aludtam olyan rosszul :D”
Gergő – a leghidegebb sivatagi éjszaka
Másnap várt minket újra a főút és a további kalandok, de erről a következő bejegyzésben írunk…