13. nap – Saint-Louiséji álom

Mivel tudtuk, hogy az előttünk álló út rövid lesz, így a készülődést sem siettük el, bár felhívták rá a figyelmünket, hogy induljunk el időben ugyanis a határátkelés és a utak minősége nem lesz ínyünkre való.

A gyors reggeli bagettünk és májkrémünk után nekivágtunk, immár hárman, a sivatagnak a 111-es Opel Frontera és a 238-as Mercedes társaságában. Nouakchott forgalmi káosza félelmetes és sokoldalú. A főúton ugyanúgy helyet kér a biciklis, a kecske, a teherautó és a szamár is. A haladás, ekkora dugóban nagyon nehézkes, jobbra balra cikáznak a gépjárművek. Itt se biztosítás, se jogosítvány vagy bármilyen műszaki feltétel nem szükséges a gépjármű kezeléséhez, így minden és mindenki mozog. Később mesélte valaki, hogy a kormány ugyan megpróbálta bevezetni a kötelező gépjármű kezelői jogosítványt Nouakchott-ban, de helyiek fellázadtak. Innen jelentjük a Mad Max film valós eseményeken nyugszik és itt forgatták.

Lassan, de biztosan kiértünk a városból, egymást már kissé elveszítve, amikor CB rádión jött a hír, hogy a 111-es csapat defektet kapott előttünk, így megállásra kényszerült. Szerencsére ilyen helyzetre minden csapat felkészült és nem ért meglepetésként senkit. Miközben haladt a szervizelés, megjelentek a helyi rajongóink egy csapat gyerek formájában. Mauritániában végtelenül nehéz az élet, de főleg gyermekként, nincs egészségügy, oktatás is alig. Munkanélküliség: 21% az írástudatlanság 46,5% és havi jövedelem 21 ezer forint körüli. Wiki

Mi tanszerekkel készültünk a humanitárius részről, hiszen maga a rally szemlélete is ezt tükrözte, a befolyt támogatásokból és díjakból egy iskolát alapítottak ezen a 2020 éven Guineában.
Bővebben: http://www.budapestbamako.org/hu/home-hu/jotekonysag/

A gyors kerékcsere és pár kecske elhessegetése után robogtunk is tovább a Mauritániát és Szenegált összekötő gátrendszer irányába, ami egyben a helyi nemzeti park is volt. A táj közben egyre jobban megváltozott és megjelentek újra a fák és a cserjék. Viszont a legszembetűnőbb, a homok színének változása volt, minél jobban közelítettünk a déli határ felé, annál vörösebb lett a talaj.

Dél lett, mire találtunk egy gumiszervizt az úton, ahol a segítettek a defektet kapott abroncson. Amíg az autót szerelték, mi igyekeztünk árnyékot találni. A napközbeni hőség, még így az év elején is, megdöbbentő volt.

A szerviz után, lassan, de biztosan megérkeztünk a gátrendszerhez, ahol elővettük rallys formánkat és igyekeztünk tempósabbra venni minden akadályt. Mivel a nemzeti park sok állat élőhelye így találkoztunk helyi varacskos disznókkal (Pumba) és megszámolhatatlan sok madárral, amiket a helyi láp és tó lát el élelemmel. Természetesen a helyiek is előszeretettel horgásznak itt, ezért pár csónak is a rendelkezésre áll a kikötőben.

Naivan gondoltuk, hogy mára már megvolt a napi izgalom a reggeli defekttel, de ami innentől jött azt senki sem tette zsebre 😀

Alig 2 kilométerre a szenegáli határtól, megláttunk a gát tetején egy Suzuki Swiftet és a Nissan Terrano-t. Első ránézésre nem tűnt fel semmi. Azt hittük, hogy talán a határátlépés előtt egy kis kávészünetet tartanak, de mikor megláttuk a vontatókötelet és a Suzuki kifordult bal első kerekét rájöttünk, hogy ez is egy hosszú nap lesz 😀

Egy gyors bemutatkozás után kiderült, hogy Teri és fia külön-külön, de közösen indultak el ezen a megmérettetésen. Ezt Teri Suzukija valahogy máshogy gondolta aznap, és a határ előtt kinyújtóztatta a bal első végtagját.

Az események hamar felpörögtek: először egy helyi robogó (tehát 3-4 ember) állt meg egy percre, megtudni mi történt. Aztán jött egy kisbusz, amiből kiszálltak vagy 10-en, megnézni mi a helyzet. Itt nem történik ilyen mindennap. Aztán egy csapat asszony jött gyalog a határ irányából. Két dolgot fogtam fel abból, amit mondtak:
1) Nahát ezek a férfiak már megint hülyeséggel foglalkoznak, ahelyett, hogy a kecskét megetetnék otthon.
2) Gyere már haza Jóska! A gyereknek matek házit kell írni!
De az is lehet, hogy nem pont így mondták. Mindenesetre pár férfinak rögtön eszébe jutott, hogy még sincs ideje bámészkodni és útnak eredtek. Bizonyos dolgok mindenütt ugyanúgy működnek.

Gábor aznap is tanult valamit

András az a barkácsolós típus és bármit hajlandó (bármikor, bárhol) megszerelni, ezért persze itt maradtunk megszakérteni a helyzetet. Teri a már feladta a helyzetet, leszedte a rajtszámot a kocsijáról, és azon gondolkodott mi legyen most a sok motyójával, illetve hogyan tovább. Szabolcs és András rövid időn belül felajánlotta neki a csatlakozás lehetőségét. Mindeközben a helyiek érdeklődését és felkeltette a spontán kirakodó vásár, meg a sok fehér ember. A vállalkozó kedvűek segítettek is a hiba feltárásában (lásd a videót). (Tipp az utánunk jövőknek: ami nem volt kipakolva a kocsiból, az azonnal hangos csörömpöléssel adott magáról hírt, amint az autót az oldalára borítottuk.) A diagnózis: a féltengely sajnos kijött a helyéről. A helyiekkel nem igazán értettük meg egymást ezen a ponton: mi nem beszéltük a helyi dialektust, se franciául (azt mondjuk annyira ők se). De előbb utóbb valaki kerített egy szerelőt. András közben szerszámot kerített és tüzetesebben megvizsgált a helyzetet: hogyan lehet a féltengely a helyére parancsolni. Megállapította hogy az alvázat már épp annyira ette meg a rozsda hogy nem igazán javítható a helyzet. Ekkor persze megérkezett a szomszédos szenegáli falu szerelője. Ő két opciót vázolt fel: megveszi a kocsit helyben 400€-ért, vagy megjavítja 150€-ért. A javítás két lépcsős lett volna, először helyben lábra állítja és majd a határon túl a szenegáli műhelyében lesz végleges a javítás. Utólag persze tudjuk mit kellett volna választani. Tolmácsoltuk Terinek az ajánlatot, aki megállapodott a szerelővel, hogy a javítást választja, és előre fizetett. A szerelő elmagyarázta, hogy akkor ő most elhozza a szerszámait. Azért leírattuk vele a műhelye címét, hogy kicsit biztonságban érezzük Teri pénzét. Ezután a szerelő leintett a egy robogóst, egy perc alatt megalkudtak, és már el is tűnt a határ irányába.

A baj nem jár egyedül, és a pihenő közben a 238-as Mercedes-es csapatnak elment a töltése. Mint kiderült a kocsi felújításnál egy szög átszúrta az akkumulátort. Nagy szerencséjükre nálunk volt egy másik pót akkumulátor, amivel tudták helyettesíteni, így ez is gyorsan megoldódott. Úgy döntöttek, hogy folytatják a 111-es csapattal az utat előre, hiszen nem tudtak többet segíteni.

Mindeközben sok bamakós autó megállt, ami vonzotta a helyi gyerekeket. Mindenki kapott valamit minden autóból, a helyi gyerekeknek ma volt karácsony. Valahogy előkerítettük a közeli falu tanárát is, akinek Szabolcs és András rengeteg iskolai felszerelést ajándékozott. A tanár végtelenül hálás volt és nekünk is segített szót érteni a helyiekkel. Eközben alkonyodott. Az esti szürkületben feléledtek a rovarok és a bogarak is a nádasban. Mint kiderült minket kifejezetten szerettek, így rögtön be is vettük a malária elleni gyógyszer aznapi adagját. Még mindig a szerelőre vártunk, egyre türelmetlenebbül. Teri mindeközben átpakolt Andrásék Frontér-ájába.

A szerelő végül megkerült és ígéretének megfelelően valahogy visszaerőltette a féltengelyt a helyére. El is döcögött a Suzuki kb. 500 m-t, amikor megint kifordult a kereke. Végül a szerelő a saját kezébe vette a dolgokat és nagyon óvatosan elvezette a határátkelőig, nem minden nehézség nélkül. Mindeközben egy újabb csapat futott be a karavánunkhoz, így a 70 es rajtszámú Mitsubishi L300al utazó fiúk is velünk folytatták a koromsötétben útjukat. ahol végül közösen Terivel úgy döntöttek, hogy 150€ értékben megállapodnak a gépjármű adásvételéről. Az, hogy a kocsi szenegálba ért, legalább 50€-val növelte az értékét.

A határátlépés szenegálba gyorsan haladt, bár volt hídpénz, sorompódíj, nemzetiparki belépő díj, minden, amire pénzt lehetett kérni. Az korrekt volt, hogy, amit kifzettünk a szervezőknek, arra már nem kértek megint pénzt. A váratlan költségek hatására mi a helyi pénzváltónál próbáltunk jobb árfolyamot kicsikarni. Végül minden sínen volt, Terinek volt helye, minden kocsi indulásra kész.

Talán 10 kilométert haladhattunk Szenegál főútján, amikor Teri fia (57-es piros Bud Spenceres autó) kitette villogóját, és jelezte, hogy meg kell állnia, mert valami nincs rendben. Eddigre már elengedtük, hogy ezen bosszankodjunk: ez a bamako, itt minden kanyar után változik a helyzet.

András megint autószerelővé vedlett, és egy pár perces gyors szemle után kiderült, hogy az injektorról a tankba visszamenő gumicső valahol eltört, és ereszti a gázolajat. Sajnos, ez így nagyon tűzveszélyes, ilyen hibával nem lehet tovább menni. András nekilátott egy újabb kalandos éjféli szerelésnek, mi a világítást biztosítottuk. Volt is panasz hogy vakít, ekkor lekapcsoltuk és rögtön kiderült, hogy vak sötét van. A megoldás az lett a visszafolyó csövét ideiglenesen egy külön palackba rögzítették, ahol összegyűlt az üzemanyag. Mindeközben spontán buli alakult, előkerültek a pálinkák és a vacsora is.

A rögtönzött javítással az volt az egyedüli probléma, hogy olyan 10-15 kilométerenként meg kellett állni és visszatölteni a felgyülemlett üzemanyagot a tankba. Így hát „lépésben” haladtunk a szenegáli éjszakában, de már nyugtatott minket a tudat, hogy csak pár kilóméterre vagyunk az esti szállásunktól.

Ahogy annak rendje és módja szerint, megint „elkéstünk” és az esti szállás már betelt, mire odaértünk. Annyi „kedvezményt” kaptunk volna, hogy ingyen lehetett sátrazni a szálloda parkjában. A többiek ezzel beérték, de mi úgy éreztük, a mai nap margója valami komolyabbat kíván. Minimum egy zuhanyzást akartunk, így nyakunkba vettük a várost és igyekeztünk valami elfogadható helyet keresni hajnalban. Valahogy ez a nap kísértetiesen kezdett hasonlított a Dakhlaira. A városban a sokadik helyen megkérdeztünk valakit, hogy hol lehetne megszállni, de már annyira fáradtak voltunk, hogy fel sem tűnt, se a hely, se az éjszakai élet árulkodó jelei, ami végül feltette arra a bizonyos i-re a pontot.

Valaki vállalkozott hogy mutat nekünk egy „szállodát”, ahol kapunk szobát. Ahogy leparkoltunk láttuk hogy nyitva van a porta és elkezdtünk kirámolni a kocsiból. Egy helyi, kedves lány oda is jött, köszönt és érdeklődött, hogy vagyok. Mivel angolul minden társalgást így kezdünk, én is köszöntem, megkéredeztem ő hogy van, miközben folytattam a pakolást. A lány kedvesen érdeklődött, hogy mi a nevem és én készségesen válaszoltam is. 2-3 mondatot is beszélgettünk, a mosolygós lánnyal miközben én pakoltam. Kicsit kezdett furcsa lenni ez a közvetlenség. Ekkor úgy esett a fény, hogy feltűnt, hogy felül csak egy fekete neccfelsőt visel. Leesett, hogy itt üzletről van szó, és kedvesen elmondtam neki, hogy nagyon kedves, hogy gondolt rám, de így hajnali fél 3-kor, én már csak aludni akarok, egyedül. Szerencsére vette a lapot.

Gábor – sötétben minden macska fekete

Állandóan vonzottuk a helyieket, így meg is érkezett az utcamester, aki „szívesen elvállalta” az aznap estére (2:00-7:00 között) gépjármű parkolásunk biztosítását. Sajnálattal vettük észre, hogy itt már nem alkalmaznak X jelet a gumiabroncson. Szerencsére sötét volt és fáradtak voltunk így nem láttuk jól a szállodát, de így is megállapítottuk, hogy ha a falak mesélni tudnának, akkor inkább nem vagyunk kíváncsiak a történeteikre. Egy gyors tusolás után az ágyak helyett inkább a hálózsákjainkba bújtunk.

Másnap reggel várt minket a szenegáli szavanna, de erről majd a következő bejegyzésben…