Feb. 15.
Start: Conakry, Guinea
Cél: Kindia&Masiaka Freetown, Sierra Leone
Táv: 250km

A kis édenkertet elhagyva minden újra vörösnek tűnt, hiszen Helga se tisztította ki magát az éjszaka közepette és a mi ruháink is fogytán voltak. Pár képet még beszúrunk a szállásunk környezetéről:

Az élet igazságtalan. Conakryba befelé dugóban jöttünk és kifelé sem jártunk jobban. Jó, híd már nem volt.

A Sierra Leone határ talán 100 kilométerre volt (már aszfaltos úton) a szállásunktól, ami nem volt nagy megerőltető vállalkozás. A napi cél Masiaka volt ami még 100 kilométerre volt a a határtól, hiszen a rally jótékonysági akcióján belül ide telepített 700 Neem és további gyümölcs fákat.

A bamakós széndioxid kibocsájtásod ellensúlyozd te is fa ültetéssel! Sierra Leonében az erdőirtásos gazdálkodás és a felelőtlen erdőirtás több tízezer hektár erdőt semmisített meg. A célunk, hogy 2000 új fát ültessünk el az országban. A fák nemcsak jobb levegőt és árnyékot biztosítanak, de bevételt is nyújtanak a helyieknek. Neem és gyümölcs fák ültetését tervezzük.
A Bumbuna Falls Freetown szakaszon kerülnek a fák elültetésre. Terveink közt szerepel a helyi lakosság oktatása is, hogy miként tudnak bevételt termelni a fákkal anélkül, hogy kivágnák őket. Helyi palántákkal helyi szakemberekkel ültetünk.

FAÜLTETÉS SIERRA LEONÉBEN – Budapest Bamako 2020 projekt

Jószerencsénknek köszönhetően, de végül is minket is elért a gépjárművek istenének bosszúja, ugyanis pontosan a Sierra Leone határon az ügyintézés közben elvesztettük a váltórúd kulissza gyűrűjét. Ez tömören annyit tesz, hogy a gépjármű nem veszi a sebességi fokozatokat, illetve a gépkocsivezető a váltórúddal nem találja azokat. Ez a mi esetünkben pont az 5. és a tolató fokozat elvesztését jelentette, ami elég ciki volt hiszen a határőr épülettől ki kellett tolni a járművet, hogy ráfordulhassunk a főútra, kérdezték is, hogy nincs e semmi gondunk, de mi jeleztük, hogy mi mindig így tolatunk 😀
Természetesen, helyben úgysem lett volna gyógyír a problémára.

Ahogy elindultunk, minden váltás egy rémálommal ért fel, nehogy még jobban szétessen a kulissza, mert akkor ott ragadunk bárhol is legyünk, így döntenünk kellett, hogy mi legyen a nap további részében, és közösen úgy határoztunk, hogy nem kockáztatunk semmilyen további terepezéssel, hanem a főváros felé vesszük rögtön az irányt, hátha valaki tud majd segíteni. Számunkra így az ünneplés és az avatási ceremónia Masiakaban kimaradt.

Más csapattól azért beszúrunk ide azért egy légi felvételt az ottani táborról:

Sierra Leone meglepően jó úthálózattal rendelkezik Guineához hasonlítva, igaz egyes útjai fizetősek amik viszont legalább 2×2 sávosak. Mivel összesen csak 4 fokozatunk maradt így szépen lassan 60-70 es tempóban haladtunk Freetown felé.

Az utcai jó hangulat ezekben az országokban alapvető, mindenhonnan szólt a zene és a felvonulások egymást követték, a videó elején még a biztonsági őr is nekünk integetett, felettébb jó helynek ígérkezett ez az ország amelynek hangulatában később sem csalódtunk.

Gondoltuk megmenekültünk mikor megláttuk a CICA Motors (SL) Ltd. Toyota official Distributor és a nagy Toyota feliratú ajtót, amelyet örömmel ki is nyitottak nekünk és be is engedtek, de többszöri tárgyalás után kiderült, hogy a szombat az itt is szent, a munkaórák már leteltek, és csak hétfőn vagy később tudnának fogadni minket.

Természetesen egy újabb sikeres (emberi erős) tolatás után újra kint voltunk a főúton és haladtunk a hotelünk felé, de mivel szombat volt így a piac teljes bedobással működött, amin átjutni se volt gyerekjáték.

A hotelben értetlenkedve fogadtak minket, hiszen egy nappal előbb érkeztünk a vártnál, amelyet mi egy újabb nap kifizetésével orvosoltunk. Egy kipakolás és egy tusolás után újra vállalhatóak voltunk és úgy döntöttünk, hogy kis csapatunk megünnepli a célba érést egy kiadós vacsorával és egy jó helyi STAR sörrel. Közben feltűnt a hotel hivatásos egérkergetője is, akit később mint megtudtuk Barmoi-nak kereszteltek el a hotel neve után.

Szépen telt az este ahogy töltögettük a söröket, majd lassan a vacsora után nyugovóra is tértünk, egy kis izgalommal tetézve, hogy hogyan lesz Helga megjavítva… de ezt már elengedtük arra az estére és csak beestünk az ágyba…

Holnap pedig irány a záróceremónia és a záróbuli !
Ezekről a következő cikkben írunk….

Valószínű kicsit későn ébredhettünk ugyanis a többiek már szállingóztak el a táborhelyről, mi teljesen nyugodt tudatlanságunkban, nem éreztük a sietség stresszét hiszen úgy gondoltuk Guinea se lehet rosszabb mint az eddigi szenegáli élményeink. Sajnos ennek az ellenkezőjéről a gps tájékoztatott minket később miután kiértünk a városból.

Épp mielőtt elhagytuk volna a táborunkat észre vettük hogy a helyiek hozzájárulást gyűjtenek egy kosárban. 10€-t kértek per fő, amit ki is fizettünk. Amit később tudtuk meg, hogy egy nagy átverés volt az egész, hiszen a szervezők már ezeket a számlákat a kultúrminiszterrel rendezték bőven a futam előtt. Természetesen nem ez volt az első lehúzás a Guineában, de erről majd később.

Gergő – a por elszáll, pénz sem marad

Ezt a következő 12 órás utat nehéz lenne összefoglalni, de valahol a komédia és a dráma egyvelege volt. De hívhatjuk türelemjátéknak is: 30 km/h-nál nagyobb sebességgel nem lehetett közlekedni a ritkán javított földúton. Az út állandóan változó terepakadályokból állt, kőlépcsők, árkok, gödrök, és éles sziklák váltották egymást. Ezt a helyi forgalom képviselői fűszerezik, időnként elénk vágó robogós, vagy taxi. Mi és Helga annyi port szedtünk itt össze, hogy ez azóta sem jött ki táskákból, ruhákból, de még a kocsiból se.

10 óra (por)szívás után, kiérkeztünk az aszfaltra, ahol nagyon lassan magunkhoz tértünk és szoktattuk magunkat a gyorsabb tempóhoz. Így érkeztünk meg a hídhoz. Ezt ekkor még nem tudtuk, csak a végtelen hosszú sort láttuk magunk előttünk. Egy jó órányi sorbaállás után derült ki, hogy mi az akadály. Az akadály egy folyó, amire valaki a múltszázadban épített egy hidat. Erre az évszázadra már nem gondoltak a tervezők és csak egy sávot sikerült rá tervezni.

Sajnos a lassúságnak ára van, teljesen ránk sötétedett és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem fogjuk elérni a belvárost. Így a külvárosban kell találnunk valamilyen szállást és mivel már tényleg nagyon későre járt így úgy döntöttünk, hogy a térképen a legközelebb eső lehetőséget választjuk.

Ahogy haladtunk a külvárosi részen, olyan szűk utcákon vezetett be az út, hogy egyre jobban azon tanakodtunk, lehet nem kellene erőltetni hiszen ha elakadunk vagy nem bírunk megfordulni abból még baj is lehet, de szerencsére ez nem történt meg.

Megérkeztünk egy kívülről inkább erődre hasonlító – 5 méteres falakkal kapuval körülvett épületkomplexumhoz. Legnagyobb elkeseredésünkre szobával már nem tudtak szolgálni, viszont kedvesen megengedték, hogy felverhetjük a sátrunkat a parkban. Ezzel még csak-csak kihúztak miket a csávából, viszont ezután a brutális nap után mindenki zuhanyzásra vágyott, amivel végül szerencsénk lett.

Kiderült, hogy a székely lovasság már a kapun kívül vár, és nem csak a zuhanyzási lehetőséget osztották meg velünk, de egy kis pálinka is jutott mindenkinek. A nap így teljesen meg lett mentve. Utólag is köszönjük nekik.

Az utcai élet, vagy ahogy hívjuk a kapun kívüli élet, teljesen nyugodtnak tűnt Guineában. Mivel esténként nagyon jó 24 fokos idő volt, így az öregek és a fiatalok is összegyűltek és beszélgettek, miközben halkan szólt a rádió. Teljesen „karibi” hangulat fogta el az embert. Ezt a nyugodtságot mi európaiak, csak irigyelhetjük.

A kapun túli igaz világ rejtelmei

Másnap reggel láttuk meg csak igazán, milyen édenbe kerültünk. A hotel parkja tele volt élettel és növényekkel. A személyzet is felbukkant, hogy reggelizhetünk velük, ha úgy gondoljuk, de mi inkább a pakolás mellett döntöttünk mert még jó pár kilométer volt hátra.

Gábor folytatta a bejelentkezést az otthon maradtak számára:

A reggeli pakolás, és szokásos autó ellenőrzés után újra úton voltunk, de hogy mi történt a határon? Ez a következő bejegyzésekből kiderül…

A litván és lengyel kollégák, olyan hajnal 3-4-ig buliztak, amit olyan komoly hangtechnikával támogattak meg, hogy számunkra a füldugó se segített. Még az éjszaka megbeszéltük, hogy a bevezető útszakaszon várjuk reggel egymást a többiekkel, így az ébredés és reggeli után lassan, de biztosan haladtunk a főút felé.

Sajnos a aznapi hírek Guinea-ból senkit nem töltöttek el bizalommal. Olyan komoly kormány ellenes tüntetések törtek ki az elmúlt pár napban Labe-ban, hogy a Guineai kormány kijelentette hogy nem tudja garantálni a rally résztvevőinek a biztonságát. Ez a forradalom vezetett később a 2021-es katonai puccshoz. A rendezőség a Guineai kormány támogatásával pár nap alatt keresett a rallynak egy alternatív útvonalat. Erről külön tájékoztatót kaptunk a rendezőségtől. Felhívnám a figyelmet a Kondura nevű településre, amit sikerült háromféleképpen leírni.

Miközben várakoztunk a többiekre a teljes mezőny elhaladt mellettünk, így találkoztunk újra a lengyel zebrával. Unaloműzésként a litvánok kipróbálták a helyiek bringáit.

Ez az útvonalváltozás teljesen felborította a rally útitervét. Olyan utakra vezette a közönséget, amin még a szervezők se jártak előtte. De általában elmondható, hogy nem sok útvonalból lehetett válogatni. Az sem volt biztos, hogy a két kerék meghajtású járművek bírni fogják a mai napot. (Hát sok volt, ami nem is bírta).

Először szépen visszazötykölődtünk a tegnapi rossz úton. Kiderült, hogy többen be se jöttek tegnap a táborba a kétkerekes kocsikkal. Majd Bandafassinál nyugatnak vettük az irányt a Kondurai határ felé. Olyan 90 km-t autóztunk úttalan utakon, bár néhol nagyon jó volt az út: a földgyalu előző nap járhatott arra, szép sima volt a föld. A szenegáli kilépés szinte eseménytelen történt meg egy elfeledett nevű kis faluban. Út közben egyébként rengeteg falut láthattunk. A határvidéken több helyen kijöttek az emberek a házakból és tisztes távolságból integettek nekünk. Bár csak áthaladtunk a falvakon, de érezhető volt, hogy ide a határ mellé már nem jutott az EU támogatásokból. Az emberek szegénysége a Mauritániában látottakkal volt összemérhető.

Ahogy haladtunk át az erdőn egyre jobban tisztává vált, hogy sokáig nem fogunk aszfaltot látni, amely mint napi kihívás el is kísért minket a nap végéig.

Talán a legkellemesebb terepakadály az elmosott út volt aznapra, ez a terepjáróknak nem okozott különlegesebb megpróbáltatást, de a többiek azért megküzdöttek vele.

Guineaba egy Youkounkoun nevű falu volt az első értelmezhető település, amin áthaladtunk. Innen már csak 30 km-re volt Koundara, ahol a guineai belépést kellett intézni. Ezen a 30 emlékezetes kilométeren megismerkedtünk a guineai útminőséggel. Egy olyan 30-as tempót tudtunk tartani. A föld utak 3-4 autó szélesek, de olyan rosszul karbantartottak, hogy mindenki a gödröket kerülgeti. Koundarában a helyi guineai katonaság őrző szemei között egy gyors 2-3 órás belépési procedúra után sikerült belépnünk Guineába. A merészebb kalandozók fotózkodtak a töltényöves napszemüveges guineiai katonákkal. Igazi amerikai G. I. Joe kinézetük volt.

Kondura még csak a guineai belépés és vízum átvételének a helye volt. Innen még 114 km-re volt Gaual az esti tábor helye. Az út minőség egy javult Kondura után a szakasz nagy részén volt útburkolat. Persze Szenegálból ismerős a lesből támadó keresztbe vágott útszántások itt is megjelentek. Ezek ébren is tartottak minket egész éjjel.

A guineiai kormány tett azért nehogy eltévedjünk zöldfülű európaiként. Minden nagyobb csomópontba katonák mutatták az irányt a rallysoknak. Én azért úgy gondoltam az egész napos gyötrődés után letesztelem a katonák éberségét, és este alig pár kilométerre Gaualtól egy Tiankoi nevű településen a körforgalomban magabiztosan a rossz kijáratot választottam. Lett is kiabálás, felfordulás, és futkosó katonák, akik próbáltak minket visszaterelni a jó útra. Gyorsan elém ugrottak páran (gondolom, ők meg az én éberségemet akarták tesztelni este 9 körül). Mindenesetre hamar beláttuk a tévedésemet és a kijelölt úton folytattuk tovább, ők pedig éberen őrködhettek tovább.

Gábor – ismerkedik a guineai hadsereggel

A gauali (koncentrációs) táborba késő este érkeztünk meg. A helyi árusokat beengedték, így vehettünk vízárus legénytől vizet és kosárból baguettet, ami megint nagyon finom volt. Végül a hangulat egész jól alakult. Végre túl voltunk ezen a nyomasztó kalandon. Természetesen a tábori bejelentkezés sem maradhatott el Gabesz jóvoltából, de erre már csak reggel kerített sort.

Holnap irány Conakry (Guinea fővárosa), hogy milyen megpróbáltatások árán, az csak a következő cikkből derül ki…

Feb. 12.
Start: Koumpentoum
Cél: Dindefelo
Táv: 363 km

Ma reggel egy mogyoróföldön ébredtünk. Ez Szenegál kevésbé modern részén terült el. A mai tervek között az is szerepelt teszünk egy kitérőt a helyi nemzeti parkban. Ahogy a képeken is látszik, a füves szavannát szép lassan felváltotta a fás (szubtrópusi) szavanna.

Beakartunk menni egy útba eső nemzeti parkba, ahol állítólag van vezetés, és testközelből is megnézhetjük a környék faunáját. Amint letértünk a főútról, pár kilométer után megoldhatatlan problémával szembesültünk: a víz elmosta a teljes utat. Annyira nem voltunk kalandozós kedvünkben hogy a nap elején ilyen kihívásokkal küzdjünk meg. Ezért pici csalódással, de folytattuk az utunkat Dindefleo-ba.

Ahogy haladtunk tovább egy útszéli piacon álltunk meg kenyeret vásárolni. A helyi elárusító hölgynél, akinél a kenyeret vettünk, egy helyi asszony nem pénzzel fizetett, hanem egy kendőbe csavart nyers hús darabokkal.

A Dindefelo-ba tartó út érdekessége egy Mako nevű település. Itt természetesen kötelező a Makó szelfi. Ez a település nem a remek hagymáról híresült el, hanem… mondjuk a benzinkútjáról. Ugyanis van neki.

Az út utolsó 10 kilométerét több, mint egy óra alatt küzdöttük le. A szervezők szóltak hogy a Dindefelo-ba vezető út utolsó szakasza nem jó minőségű, de a tényleges állapota minket is meglepett. A Google maps szerint főleg gyalog járható, ezt szeretnénk mi is megerősíteni.

Bár több terepjárót is elengedtünk magunk mellett a rossz úton, megérkezésünkkor még alig egynéhány autó állt a táborban. A helyiek már vártak minket, ránézésre a fél falu összegyűlhetett ünnepelni. Mindenki szépen ki volt öltözve, és zenés-táncos műsorral is készültek. A videón szereplő fehér pólós tábor szervezők nem akármilyen meglepetéssel vártak minket. Jégbe hűtött, hideg szenegáli sörrel (Biére la gazelle), és más üdítőitalokkal. Ebben a döglesztő melegben meg is kívántunk egy kis frissítőt.

Mi még azt hallottuk, hogy 2000 Nyugat-afrikai Frankot (CFA) kértek üvegenként. Ez 3€ ~ 1000Ft. Nekünk azonban csak 4000 CFA-ért sikerült megvásárolnunk. Ahogy telt az idő, és szaporodtak a bamakós csapatok a táborban, a vendéglátóink is látták milyen kapós a hideg sör. A sör ára elkezdett elképesztő magasságokba emelkedni. Egy bamakós kolléga 8000 CFA-t fizetett, és később állítólag 10000 CFA-nál is többet kértek üvegenként.

A sör árának növekedésével a szlávok csibészsége is előjött, így egy alkalmas pillanatban elcsenték az egyik teli sörösládát! Az, hogy később mi hogy történt, ezt már mi sem láttuk, de gondolom visszakapták egy-két sörrel kevesebbel…

Szenegáli esti mesék

Persze a nagy ünneplés közben mi is előadtuk a kipakolás, sátorállítás, vacsorafőzés mókát. Később megjelentek a gyerekek is, akik módszeresen végig járták az autókat, hátha kapnak valami ajándékot. Kaptak is minden félét és minden udvariasan megköszöntek. De, aminek nagyon örültek, az egy focilabda volt. Utána az összes gyerek, ahhoz az autóhoz szaladt és kórusban követeltek még labdát. Hamar el lett nekik magyarázva, hogy minden faluba csak egy labda jut. Amikor a gyerekek megkapták a labdát, két dolog történt: egyből fülig szalad a szájuk, és hangosan kiabálva elszaladtak focizni; a másik, hogy a felnőttek arcára kiült a gondterhes aggodalom.

Mi is itt adományoztuk oda az összes tanszert, tollakat, ceruzákat, füzeteket mindent amit hoztunk magunkkal, hiszen itt volt a legnagyobb szükség rá. A szervezőség egyik jótékonysági akciója is ide szólt:
Segíts, hogy segíthessünk Szenegál egyik eldugott kis falvában, Dindefeloban vezetékes tiszta ivóvíz rendszert építeni. A projekt keretében kutat, napelemes szivattyút, víztornyot és csővezetékeket építenénk a faluban. A tervezés és az építkezés 3-4 héttel a futam előtt kezdődne. Az átadási ünnepséget pedig február 13-én tartjuk Dindefeloban.

SZENEGÁLI IVÓVÍZ PROJEKT

És másnap milyen forradalmi helyzet alakult ki Guineában?
Merre kellett kerülni ?
Ez a következő cikkből kiderül…

Miután alig bírtunk felkelni, egy gyors pakolás után igyekeztük megnézni, hogy egybe van-e még a Hilux, hiszen este mi sem tudtuk hova kerültük, de azzal képben voltunk, hogy Szenegálban még élnek varázslók, akik eltüntetik. A reggeli nagy sietségben viszont hiába kerestük a parkolóőrünket, úgy tűnt ő kevésbé híve a mi gyors alvási technikánknak így maradt a pakolás, izzítás, indítás.

Helga szokásához híven finoman duruzsolt, és ez a lágy, öblös hang felkeltette a VIP parkolóőrünket. Egy-kettőre ott termett a gépjárműbiztos, hogy kérje aznapi jussát. Megint azzal volt a gond nem beszéltük meg a részletek előre. Mi körülbelül 1€-t szántunk erre a dologra, Marokkóban is ez volt a tarifa, de persze őrünk nem érte be ennyivel. Mi azzal érveltünk, hogy hajnali 2-től reggel fél 7-ig, csak egy fél éjszaka, nem egész! Így be kellett érnie ennyivel. Nem tudott tovább vitatkozni, mert kezébe nyomtuk a pénzt és faképnél hagytuk.

Szerencsénkre bár a szobák minősége nem volt szuper, kérhettünk wifit, ami hasznos szolgálatot tett, hiszen tudtunk érdeklődni a többiek felől és haza is üzentünk. Terv be volt véve, hogy szerzünk helyi Orange-os SIM kartyát, hogy a következő napokban is tudjuk tartani a kapcsolatot. Ahogy beértünk a belvárosba azonnal utunkba is esett egy Orange ügyfélszolgálat, ahol nagyon kedvesen segítettek nekünk. Az ügyintézés flottul ment, teljesen európai színvonalon.

St Louis egyébként fantasztikus felüdülést jelentett a korábbi Mauritán sivatag után. Koloniális építészeti stílus keveredik élénk színekkel. Az emberek öltözködnek, van divat és kellemes belvárosi forgatag. Igazán multi-kulti, Szenegálban megfér együtt a muszlim és a keresztény vallás is. A járművek színvonala is jobb. Mármint talál itt is mindent az ember az úton, de legalább vannak jó állapotú autók is. Ahogy elhagytuk Saint Louis-t, egyre több lesz a csacsi kordé. Ezeket rendszerint gyerekek vezetik, és bár ügyesek és a csacsi is figyel, illik őket nagy ívben, gondosan kikerülni. Afrikai KRESZ van, a tükör dísznek van (ha van), dudálni kell, ha jössz, ha mész.

A többiekkel megbeszélt paraméterek alapján elindultunk ki a városból és közben próbálgattuk a CB rádiónkat, ami városban olyan 3-5 km főúton 15 km körül tudott teljesíteni, természetesen terepviszonyoktól függően.

Több perces néma csend, és sokadik próbálkozás után, végre megszólalt a rádió. A többiek jelezték, hogy pár minimális műszaki gond miatt, megálltak szerelni az út szélén, illetve, ha már így alakult, akkor bevásárolni is. De megvárnak minket. Mi gyorsan megálltunk megetetni a lovakat és Saint-Louis kivezető főútján sikeresen megtaláltunk egymást.

Gáborék tartották a frontot a kocsiban egy jóízű reggeli mellett, miközben Gergő utánajárt a többieknél, hogy mi a reggeli karbantartás oka. Kiderült, hogy a 70-es csapatnak leszakadt a hátsó marmonkanna tartója, az embert próbáló fekvőrendőrök miatt, amit épp, akkor hegesztettek vissza. Andrásék motortere tiszta olaj volt, de jelezték, hogy semmi ok az aggodalomra, ugyanis, csak a 710-es alkatrész, az olajbeöntő nyílás kupakja volt a ludas. Elfelejtették visszatekerni és az olajnyomás lelőtte, tényleg csak a szerencsének volt köszönhető, hogy a kupak a motortérben maradt.

A nagy munkálatok közben, igyekeztünk a napi ellátmányra is gondolni hiszen híján voltunk kenyérből vagy ahogy itt mondják franciául baguette.
Ezért gyorsan keresni kellett egy kis boltot amely mint kiderült valahol a hegesztő szaki és a kocsma között helyezkedett el. Pici apró felpolcozott közértnek tűnt, a helyi átlagot hozta, semmi különleges nem volt benne. Kivéve a kínálat.

Ekkor még nem tudhattuk, hogy az egy főre eső kenyerek száma nulla, de az eladó hölgy annál inkább invitál minket a hátsó szobába további szolgáltatásokért. Már-már kezdett abszurddá válni a helyzet amit mi egy nagy röhögéssel oldottunk fel, hiszen az elmúlt 24 órában ez már a második ajánlat volt.

Gergő – egy átlagos szenegáli reggeli

A reggeli kalandok után újra a főúton voltunk immár újra működő járművekkel és az itinerben elvártak szerint haladtunk tovább. Lassan de biztosan mindenki újra megéhezett, hiszen a reggeli a vártnál kényesebbre sikerült, kerestünk egy helyet az egyik faluban ami olyan jól sikerült, hogy pont egy iskola mellett parkoltunk le. Itt sikeresen megtalálták a srácok az iskola igazgatóját aki minden adománynak nagyon örült.

Miután meg volt a munka, kijárt egy kis szórakozás. Valamelyik csapat talált egy jó kis útvonalat a szavannán át, és hát a móka kedvéért ezen autóztunk tovább. Hogy ez az út hány kilométer volt és merre már a balladai homályba vész. Mindenesetre kellemes volt a szavannai utakon autózni. Így legalább láttuk a helyi növény világot, és picike falvakat vályogból épített kunyhókkal. Az igazán egzotikus vadállatok csak a vadasparkokban találhatóak meg, és a déli hőségben meghúzzák magukat.

A szavannai út, ha lehet útnak hívni, csak nyomvályús ösvényekből áll, ezekkel az volt az egyetlen probléma, hogy legalább 5-6 megy párhuzamosan és cikáznak egymás között így 20-30 percenként meg kellett állnunk, hogy megvitassuk, biztos jó úton haladunk. Miközben eszmecserét folytattunk egy hatalmas legalább 2 méteres kígyó suhant át az autók között, finoman jelezve, hogy ez az ő területük, de ahogy jött úgy is ment a bokáig érő fűben. A többiek még mai napig azt hiszik, hogy kitaláltam, pedig tényleg ott volt 😀

Gergő – a vezető ülésből mindent látni

Ahogy eljött a dél egyre éhesebbek lettünk és úgy döntöttünk, hogy kicsit hanyagoljuk a vezetést egy jó ebéd erejére, természetesen az itteni rajongóink is rögtön feltűntek a horizonton, hiszen sikerült egy falu mellett táboroznunk erre a félórára.

Miután a kíváncsiskodó szemek is megnyugodtak, újra elindultunk a táborhelyünk felé persze rögtön terepszakaszon vezetett az út a szavannából a főútra.

Este 8-kor érünk Touba-ba. Ez az ország, sőt Afrika egyik fő vallási központja. Hatalmas mecsetet építettek, ide és gyakran szerveznek ide a helyi muszlimok zarándoklatokat. A mecset tényleg gyönyörű volt, ahogy elhaladunk mellette.

Utunk jó-része még hátra van, közel 200 km. Ahogy besötétedik egyre izgalmasabb lesz a vezetés. Az út aszfaltozott és megtévesztően jó, csak amikor épp nem jó, akkor nagyon rossz. A szembejövőkön olyan reflektor van, amilyet épp egy kecskéért sikerült cserélniük, mindenki vakít. A teherautók meg egyenesen fényárban úsznak, nehogy valaki nekik menjen, és hogy lássák az állatokat. Úgyhogy a vezető legjobb tudása szerint vezet, a navigátor pedig őrködik: „fekvő!”, „padka!”, „kátyú!”. A harmadik ember a kocsiban utas: megpróbálhat aludni, a kiabálás és a rendszeres erős fékezések ellenére.

Szenegálban a falvak vagy kisebb városok be- és kijáratánál mindig van egy, két vagy akár három fekvőrendőr is. Itt, most ne a kedveskedő európai fekvőrendőrt képzeljünk el, hanem egy jó 40-50 cm-es magasítást (Gergő szerint. Szerintem csak 20-30 cm, Gábor). Ja és közvilágítás nyilván nincs. Vannak szegényebb falvak, ahol nem telik fekvőrendőrre, de forgalom szabályozásra van igény. A kreatív helyiek, itt simán felszántják/feltörik keresztben az aszfaltot, egy jó 20 cm mélységig, a hatás legalább ugyanolyan jó. Egyébként a használatuk indokolt, reggel az állatok és a gyerekek kószálnak jobbra-balra, éjszaka, pedig talán még jobban zajlik az élet. Mi arra gondoltunk azért, mert ilyenkor nincs dög meleg. Mindenki hegeszt, flexszel, a helyi vagányok próbálgatják a tuningolt verdáikat, vagy próbálnak fuvart szerezni a szomszéd faluba, mind ezt fények és bömbölő zene mellett. Másik érdekesség, amit megfigyeltem, a tisztálkodás, vezetékes víz hiányában. A kellékek: egy nagy teáskanna, egy vödör víz, és egy lavór (+szappan). Az ember gatyára vetkőzik, beleáll a lavórba, a teáskannával belemer a vödör vízbe, és szépen locsolja magára hosszan, ameddig kell. Mindezt az utca szélén, mert miért ne?!

Éjfél tájban értünk Koumpentoum-ba egy helyi farmer a mogyoróföldjére. A már szokásos rutint kellett előadni: vacsora, sátor, kocsi (olajszint, vízszint, lámpák pucolása), alvás. Másnap hajnalban keltünk és meghallgattuk a 7:30-as eligazítást. Ezek az előtte készített képek.

És hogy hogyan inflálódik a sör árfolyama? Ez a következő bejegyzésből kiderül.

Mivel tudtuk, hogy az előttünk álló út rövid lesz, így a készülődést sem siettük el, bár felhívták rá a figyelmünket, hogy induljunk el időben ugyanis a határátkelés és a utak minősége nem lesz ínyünkre való.

A gyors reggeli bagettünk és májkrémünk után nekivágtunk, immár hárman, a sivatagnak a 111-es Opel Frontera és a 238-as Mercedes társaságában. Nouakchott forgalmi káosza félelmetes és sokoldalú. A főúton ugyanúgy helyet kér a biciklis, a kecske, a teherautó és a szamár is. A haladás, ekkora dugóban nagyon nehézkes, jobbra balra cikáznak a gépjárművek. Itt se biztosítás, se jogosítvány vagy bármilyen műszaki feltétel nem szükséges a gépjármű kezeléséhez, így minden és mindenki mozog. Később mesélte valaki, hogy a kormány ugyan megpróbálta bevezetni a kötelező gépjármű kezelői jogosítványt Nouakchott-ban, de helyiek fellázadtak. Innen jelentjük a Mad Max film valós eseményeken nyugszik és itt forgatták.

Lassan, de biztosan kiértünk a városból, egymást már kissé elveszítve, amikor CB rádión jött a hír, hogy a 111-es csapat defektet kapott előttünk, így megállásra kényszerült. Szerencsére ilyen helyzetre minden csapat felkészült és nem ért meglepetésként senkit. Miközben haladt a szervizelés, megjelentek a helyi rajongóink egy csapat gyerek formájában. Mauritániában végtelenül nehéz az élet, de főleg gyermekként, nincs egészségügy, oktatás is alig. Munkanélküliség: 21% az írástudatlanság 46,5% és havi jövedelem 21 ezer forint körüli. Wiki

Mi tanszerekkel készültünk a humanitárius részről, hiszen maga a rally szemlélete is ezt tükrözte, a befolyt támogatásokból és díjakból egy iskolát alapítottak ezen a 2020 éven Guineában.
Bővebben: http://www.budapestbamako.org/hu/home-hu/jotekonysag/

A gyors kerékcsere és pár kecske elhessegetése után robogtunk is tovább a Mauritániát és Szenegált összekötő gátrendszer irányába, ami egyben a helyi nemzeti park is volt. A táj közben egyre jobban megváltozott és megjelentek újra a fák és a cserjék. Viszont a legszembetűnőbb, a homok színének változása volt, minél jobban közelítettünk a déli határ felé, annál vörösebb lett a talaj.

Dél lett, mire találtunk egy gumiszervizt az úton, ahol a segítettek a defektet kapott abroncson. Amíg az autót szerelték, mi igyekeztünk árnyékot találni. A napközbeni hőség, még így az év elején is, megdöbbentő volt.

A szerviz után, lassan, de biztosan megérkeztünk a gátrendszerhez, ahol elővettük rallys formánkat és igyekeztünk tempósabbra venni minden akadályt. Mivel a nemzeti park sok állat élőhelye így találkoztunk helyi varacskos disznókkal (Pumba) és megszámolhatatlan sok madárral, amiket a helyi láp és tó lát el élelemmel. Természetesen a helyiek is előszeretettel horgásznak itt, ezért pár csónak is a rendelkezésre áll a kikötőben.

Naivan gondoltuk, hogy mára már megvolt a napi izgalom a reggeli defekttel, de ami innentől jött azt senki sem tette zsebre 😀

Alig 2 kilométerre a szenegáli határtól, megláttunk a gát tetején egy Suzuki Swiftet és a Nissan Terrano-t. Első ránézésre nem tűnt fel semmi. Azt hittük, hogy talán a határátlépés előtt egy kis kávészünetet tartanak, de mikor megláttuk a vontatókötelet és a Suzuki kifordult bal első kerekét rájöttünk, hogy ez is egy hosszú nap lesz 😀

Egy gyors bemutatkozás után kiderült, hogy Teri és fia külön-külön, de közösen indultak el ezen a megmérettetésen. Ezt Teri Suzukija valahogy máshogy gondolta aznap, és a határ előtt kinyújtóztatta a bal első végtagját.

Az események hamar felpörögtek: először egy helyi robogó (tehát 3-4 ember) állt meg egy percre, megtudni mi történt. Aztán jött egy kisbusz, amiből kiszálltak vagy 10-en, megnézni mi a helyzet. Itt nem történik ilyen mindennap. Aztán egy csapat asszony jött gyalog a határ irányából. Két dolgot fogtam fel abból, amit mondtak:
1) Nahát ezek a férfiak már megint hülyeséggel foglalkoznak, ahelyett, hogy a kecskét megetetnék otthon.
2) Gyere már haza Jóska! A gyereknek matek házit kell írni!
De az is lehet, hogy nem pont így mondták. Mindenesetre pár férfinak rögtön eszébe jutott, hogy még sincs ideje bámészkodni és útnak eredtek. Bizonyos dolgok mindenütt ugyanúgy működnek.

Gábor aznap is tanult valamit

András az a barkácsolós típus és bármit hajlandó (bármikor, bárhol) megszerelni, ezért persze itt maradtunk megszakérteni a helyzetet. Teri a már feladta a helyzetet, leszedte a rajtszámot a kocsijáról, és azon gondolkodott mi legyen most a sok motyójával, illetve hogyan tovább. Szabolcs és András rövid időn belül felajánlotta neki a csatlakozás lehetőségét. Mindeközben a helyiek érdeklődését és felkeltette a spontán kirakodó vásár, meg a sok fehér ember. A vállalkozó kedvűek segítettek is a hiba feltárásában (lásd a videót). (Tipp az utánunk jövőknek: ami nem volt kipakolva a kocsiból, az azonnal hangos csörömpöléssel adott magáról hírt, amint az autót az oldalára borítottuk.) A diagnózis: a féltengely sajnos kijött a helyéről. A helyiekkel nem igazán értettük meg egymást ezen a ponton: mi nem beszéltük a helyi dialektust, se franciául (azt mondjuk annyira ők se). De előbb utóbb valaki kerített egy szerelőt. András közben szerszámot kerített és tüzetesebben megvizsgált a helyzetet: hogyan lehet a féltengely a helyére parancsolni. Megállapította hogy az alvázat már épp annyira ette meg a rozsda hogy nem igazán javítható a helyzet. Ekkor persze megérkezett a szomszédos szenegáli falu szerelője. Ő két opciót vázolt fel: megveszi a kocsit helyben 400€-ért, vagy megjavítja 150€-ért. A javítás két lépcsős lett volna, először helyben lábra állítja és majd a határon túl a szenegáli műhelyében lesz végleges a javítás. Utólag persze tudjuk mit kellett volna választani. Tolmácsoltuk Terinek az ajánlatot, aki megállapodott a szerelővel, hogy a javítást választja, és előre fizetett. A szerelő elmagyarázta, hogy akkor ő most elhozza a szerszámait. Azért leírattuk vele a műhelye címét, hogy kicsit biztonságban érezzük Teri pénzét. Ezután a szerelő leintett a egy robogóst, egy perc alatt megalkudtak, és már el is tűnt a határ irányába.

A baj nem jár egyedül, és a pihenő közben a 238-as Mercedes-es csapatnak elment a töltése. Mint kiderült a kocsi felújításnál egy szög átszúrta az akkumulátort. Nagy szerencséjükre nálunk volt egy másik pót akkumulátor, amivel tudták helyettesíteni, így ez is gyorsan megoldódott. Úgy döntöttek, hogy folytatják a 111-es csapattal az utat előre, hiszen nem tudtak többet segíteni.

Mindeközben sok bamakós autó megállt, ami vonzotta a helyi gyerekeket. Mindenki kapott valamit minden autóból, a helyi gyerekeknek ma volt karácsony. Valahogy előkerítettük a közeli falu tanárát is, akinek Szabolcs és András rengeteg iskolai felszerelést ajándékozott. A tanár végtelenül hálás volt és nekünk is segített szót érteni a helyiekkel. Eközben alkonyodott. Az esti szürkületben feléledtek a rovarok és a bogarak is a nádasban. Mint kiderült minket kifejezetten szerettek, így rögtön be is vettük a malária elleni gyógyszer aznapi adagját. Még mindig a szerelőre vártunk, egyre türelmetlenebbül. Teri mindeközben átpakolt Andrásék Frontér-ájába.

A szerelő végül megkerült és ígéretének megfelelően valahogy visszaerőltette a féltengelyt a helyére. El is döcögött a Suzuki kb. 500 m-t, amikor megint kifordult a kereke. Végül a szerelő a saját kezébe vette a dolgokat és nagyon óvatosan elvezette a határátkelőig, nem minden nehézség nélkül. Mindeközben egy újabb csapat futott be a karavánunkhoz, így a 70 es rajtszámú Mitsubishi L300al utazó fiúk is velünk folytatták a koromsötétben útjukat. ahol végül közösen Terivel úgy döntöttek, hogy 150€ értékben megállapodnak a gépjármű adásvételéről. Az, hogy a kocsi szenegálba ért, legalább 50€-val növelte az értékét.

A határátlépés szenegálba gyorsan haladt, bár volt hídpénz, sorompódíj, nemzetiparki belépő díj, minden, amire pénzt lehetett kérni. Az korrekt volt, hogy, amit kifzettünk a szervezőknek, arra már nem kértek megint pénzt. A váratlan költségek hatására mi a helyi pénzváltónál próbáltunk jobb árfolyamot kicsikarni. Végül minden sínen volt, Terinek volt helye, minden kocsi indulásra kész.

Talán 10 kilométert haladhattunk Szenegál főútján, amikor Teri fia (57-es piros Bud Spenceres autó) kitette villogóját, és jelezte, hogy meg kell állnia, mert valami nincs rendben. Eddigre már elengedtük, hogy ezen bosszankodjunk: ez a bamako, itt minden kanyar után változik a helyzet.

András megint autószerelővé vedlett, és egy pár perces gyors szemle után kiderült, hogy az injektorról a tankba visszamenő gumicső valahol eltört, és ereszti a gázolajat. Sajnos, ez így nagyon tűzveszélyes, ilyen hibával nem lehet tovább menni. András nekilátott egy újabb kalandos éjféli szerelésnek, mi a világítást biztosítottuk. Volt is panasz hogy vakít, ekkor lekapcsoltuk és rögtön kiderült, hogy vak sötét van. A megoldás az lett a visszafolyó csövét ideiglenesen egy külön palackba rögzítették, ahol összegyűlt az üzemanyag. Mindeközben spontán buli alakult, előkerültek a pálinkák és a vacsora is.

A rögtönzött javítással az volt az egyedüli probléma, hogy olyan 10-15 kilométerenként meg kellett állni és visszatölteni a felgyülemlett üzemanyagot a tankba. Így hát „lépésben” haladtunk a szenegáli éjszakában, de már nyugtatott minket a tudat, hogy csak pár kilóméterre vagyunk az esti szállásunktól.

Ahogy annak rendje és módja szerint, megint „elkéstünk” és az esti szállás már betelt, mire odaértünk. Annyi „kedvezményt” kaptunk volna, hogy ingyen lehetett sátrazni a szálloda parkjában. A többiek ezzel beérték, de mi úgy éreztük, a mai nap margója valami komolyabbat kíván. Minimum egy zuhanyzást akartunk, így nyakunkba vettük a várost és igyekeztünk valami elfogadható helyet keresni hajnalban. Valahogy ez a nap kísértetiesen kezdett hasonlított a Dakhlaira. A városban a sokadik helyen megkérdeztünk valakit, hogy hol lehetne megszállni, de már annyira fáradtak voltunk, hogy fel sem tűnt, se a hely, se az éjszakai élet árulkodó jelei, ami végül feltette arra a bizonyos i-re a pontot.

Valaki vállalkozott hogy mutat nekünk egy „szállodát”, ahol kapunk szobát. Ahogy leparkoltunk láttuk hogy nyitva van a porta és elkezdtünk kirámolni a kocsiból. Egy helyi, kedves lány oda is jött, köszönt és érdeklődött, hogy vagyok. Mivel angolul minden társalgást így kezdünk, én is köszöntem, megkéredeztem ő hogy van, miközben folytattam a pakolást. A lány kedvesen érdeklődött, hogy mi a nevem és én készségesen válaszoltam is. 2-3 mondatot is beszélgettünk, a mosolygós lánnyal miközben én pakoltam. Kicsit kezdett furcsa lenni ez a közvetlenség. Ekkor úgy esett a fény, hogy feltűnt, hogy felül csak egy fekete neccfelsőt visel. Leesett, hogy itt üzletről van szó, és kedvesen elmondtam neki, hogy nagyon kedves, hogy gondolt rám, de így hajnali fél 3-kor, én már csak aludni akarok, egyedül. Szerencsére vette a lapot.

Gábor – sötétben minden macska fekete

Állandóan vonzottuk a helyieket, így meg is érkezett az utcamester, aki „szívesen elvállalta” az aznap estére (2:00-7:00 között) gépjármű parkolásunk biztosítását. Sajnálattal vettük észre, hogy itt már nem alkalmaznak X jelet a gumiabroncson. Szerencsére sötét volt és fáradtak voltunk így nem láttuk jól a szállodát, de így is megállapítottuk, hogy ha a falak mesélni tudnának, akkor inkább nem vagyunk kíváncsiak a történeteikre. Egy gyors tusolás után az ágyak helyett inkább a hálózsákjainkba bújtunk.

Másnap reggel várt minket a szenegáli szavanna, de erről majd a következő bejegyzésben…