Negyedik nap – Jó reggelt Afrika!

Naivan a legmosolygósabb arab kereskedőnél vásároltuk !volna meg a jegyünket, de annyira hajnal volt még, hogy hiába egyeztettünk le mindent pontosan, a közeli egy óra múlva induló járat időpontját, a személyeket, paripánkat.. átpasszoltak minket egy másik „baráti” iroda ablakához, ahol mindezeket figyelmen kívül hagyva adták ki a jegyeinket.

Boldog tudatlansággal hagytuk el a jegyirodát, szerencsénkre még egyszer ellenőriztettük a jegyünket a beszállító tisztnél aki megjegyezte, hogy jó helyen vagyunk de már csak 7 !!! percünk van a beszállásig szóval siessünk kicsit 😀

Elővettük leggyorsabb lábainkat (a 3.-on parkoltunk), a parkolójegyet futtában kifizetve – nyilván nem működött az automata, de kis fülkében volt egy bácsi – nála sikerült fizetni. Gabesz a kocsinál várt minket, és csak azt látta, hogy rohanunk a kocsi felé. Joggal vágott értetlen arcot, majd jött az akciófilmes fordulat: „-Nincs idő elmagyarázni, csak szállj be a kocsiba!”.

Itt még nagyon ráfeszültünk erre a témára, de szerintem mindenki kezdte kapizsgálni, hogy ez a túra ilyen lesz.

Ceuta pici, de takaros, egy parányi Európa az arab világban, a határátkelő olyan kicsi Marokkóba, hogy a várakozóhelyet külön alakítottak ki a gépjárműveknek az egyik aszfalt teraszon, amely akkora, mint egy futball pálya.

Itt közel 3-4 órát vártunk mire ránk került a sor, természetesen az ellenőrzésnél kipakoltattak minket a határőrök, de se drón, se drog se fegyver nem volt nálunk… nem szóltak, hogy hozni kellett volna 😀

Határátkelésnél a kocsiban vártunk Gabesszal, amíg Gergő elment hátra a vámtiszttel (kacsint), némi idő múlva, amikor visszajött, ezt meséli:
– Kipakoltatta velem az egész hátulját! – mondja méltatlankodva – Aztán, így néz rám a fickó:
– Fegyver, drón vagy drog van?
– Nincs.
– Biztos? – ráncolja a szemöldökét a vámos
– Biztos, nincs.
– Na, akkor rendben van.

Gergő jó félóráig pakolta ki a zsákokat, táskákat, dobozokat hátulról. Valahol megértem a vámost.

Gábor

Végre az igazi Afrika ! Sikeresen megérkeztünk Marokkóba, irány Marrakesh. Gyönyörű időt fogtunk ki aznap, de még volt hátra 650 km az aznapi etapból, amely nem csekély táv egy ilyen izgalmas reggeli kezdet után.

Útközben Marakesh felé már találkoztunk Bamakós autóval, ők is toyota hilux-szal indultak, csak egy újabb modellel. Épp egy autópálya pihenőben álltak, elromlott a légkondijuk, és az új autó légkondi nélkül nem indul. Háhá, nekünk nem tud elromlani, mert NINCS! De nem ám csak bamakós autókkal találkoztunk, különböző rejtett zugokból figyelték a forgalmat a csendőrök (Gendarmerie) és a rendőrök. Autópálya pihenőből egyébként két fajta van. Az ahol a pázsitot gondosan nyírják és locsolják, szép, tiszta a mellékhelység, és még szobor is van. A másik az ahol a szegény gyerekek zacskóban akarnak eladni nekünk valamit (3 szem dió?), kiabálnak, sírnak, majd megpróbálnak a kocsi elé/alá ugrani. Az anyukák, akik eddig ezt végig nézték, látják, hogy mi nem annyira rezelünk be ettől a show-tól, ekkor visszahívják a gyerekeket. Ez egy újabb kultúrsokk, legalább egy órát beszélgetünk róla a kocsiban.

Az autópályától egy kicsit távolabbi benzinkutat nézünk ki (hátha olcsóbb). Pici lehajtó, körforgalom és pár perc múlva egy kis városba érünk közel Casablancához. Ez nem a turistáknak készült: nem minden utcán van aszfalt, de ha van, az is olyan kátyús, hogy Magyarországon is keresni kell hasonlót. A házakon nem mindig van vakolat, csupasz beton tégla.

Természetesen az üzemanyag nem volt olcsóbb, cserébe viszont csak marokkói dirhamot fogadtak el, mivel váltani addig nem volt időnk sem lehetőségünk, mert az országban nincs pénzváltó ahogy ez később kiderült, mindenki „okosba” vált ahol tud, ez kissé nekünk fennakadást jelentett. Legnagyobb meglepetésünkre a töltőállomás mellett jelen voltak a rend éber őrei akik bár semmilyen nyelven nem tudtak velünk kommunikálni, segítettek eljutni és el is kísértek minket a bankautomatáig, ahol még a pénzkivételt is megvárták messziről, hogy minden rendben megy-e. Innen távolról is örök hála nekik.

Marokkó északi keleti rész zöld és hegyes, majd keletre haladva kisimul a táj és a panorámás utat felváltják a művelt termőföldek. Egy magyarországnyit délre autózva azonban eltűnik a zöld és kezd sivatagosodni a táj.

Lassan ránk sötétedik az utunk során, ezért most említsük meg, a helyi vezetési stílust. Először nem értettük mi történik, mi a sok villogás, de aztán megfejtettük: marokkóban mielőtt előz valaki az autópályán, villant egyet (vagy hármat) a reflektorral előre és így jelzi „jövök!”. Indexelni csak balra kell az előzés teljes időtartama alatt. Lassan mi is átveszük a helyi szokást, és máris jobban érezzük magunkat. Mi azért jobbra is indexelünk, hadd szokják. Zöldfülűek vagyunk még.

Éjjel érkezünk meg Marakeshbe. Marakesh világváros, a turizmusa jelentős. Minden tiptop. Pici keveredés után megtaláljuk a szállodát és itt ismét bamakós társakkal találkozunk. A parkolóban egy ipse odajön hozzánk, rámutat egy székre az út közepén és valahogy megérteti velünk, hogy ő fog vigyázni az autóra. Persze tartja a tenyerét. Kapott 10 dirhamot, ami kb 1€ vagy 330Ft, és meg is kaptuk a Gold Plus™ védelmi csomagot a kocsira, azaz rajzolt krétával egy X-t a gumira. Hát ezen jót röhögtünk, de mindegy: drága a kocsi, hosszú az út, megéri a helyi „biztosítás”. Egy másik kocsi gazdája nem nevetett annyira, és közölte a fickóval: akkor jobb, ha reggel 6-kor itt találja a kocsinál ébren, vagy különben! …és az ököl felmutatás nemzetközi jelével tett felkiáltó jelet a mondat végére. Persze a kedélyek hamar csillapodtak és megegyeztünk, hogy jövőre hozunk krétát.

Mivel este van és sötét, ezért majd a következő posztban lesz városnézés. Azt is hozzá kell tenni, hogy a Budapest Bamakó hivatalosan csak ma 1.-jén délelőtt rajtolt el. Akik részt vettek az opcionális rajt ceremónián, 3 nap alatt fognak leautózni Marakeshbe. Mi addig is akklimatizálódunk.
A futam tényleges első része 4.-én indul.