Feb. 14.
Start: Gaual
Cél: Conakry
Táv: 437 km
Az esti érkezés és a korai kelés újra nyomott hagyott az arcunkon, alig bírtunk felkelni. Mivel teljes futam be volt sűrítve egy futball méretű pályára, így nem sok életteret kaptunk a sátrainknak, de már ilyen fáradtan semmilyen a többi sátorból hallatszó horkolás sem tántorított el minket semmitől (füldugó!).
Valószínű kicsit későn ébredhettünk ugyanis a többiek már szállingóztak el a táborhelyről, mi teljesen nyugodt tudatlanságunkban, nem éreztük a sietség stresszét hiszen úgy gondoltuk Guinea se lehet rosszabb mint az eddigi szenegáli élményeink. Sajnos ennek az ellenkezőjéről a gps tájékoztatott minket később miután kiértünk a városból.
Épp mielőtt elhagytuk volna a táborunkat észre vettük hogy a helyiek hozzájárulást gyűjtenek egy kosárban. 10€-t kértek per fő, amit ki is fizettünk. Amit később tudtuk meg, hogy egy nagy átverés volt az egész, hiszen a szervezők már ezeket a számlákat a kultúrminiszterrel rendezték bőven a futam előtt. Természetesen nem ez volt az első lehúzás a Guineában, de erről majd később.
Gergő – a por elszáll, pénz sem marad
Ezt a következő 12 órás utat nehéz lenne összefoglalni, de valahol a komédia és a dráma egyvelege volt. De hívhatjuk türelemjátéknak is: 30 km/h-nál nagyobb sebességgel nem lehetett közlekedni a ritkán javított földúton. Az út állandóan változó terepakadályokból állt, kőlépcsők, árkok, gödrök, és éles sziklák váltották egymást. Ezt a helyi forgalom képviselői fűszerezik, időnként elénk vágó robogós, vagy taxi. Mi és Helga annyi port szedtünk itt össze, hogy ez azóta sem jött ki táskákból, ruhákból, de még a kocsiból se.
10 óra (por)szívás után, kiérkeztünk az aszfaltra, ahol nagyon lassan magunkhoz tértünk és szoktattuk magunkat a gyorsabb tempóhoz. Így érkeztünk meg a hídhoz. Ezt ekkor még nem tudtuk, csak a végtelen hosszú sort láttuk magunk előttünk. Egy jó órányi sorbaállás után derült ki, hogy mi az akadály. Az akadály egy folyó, amire valaki a múltszázadban épített egy hidat. Erre az évszázadra már nem gondoltak a tervezők és csak egy sávot sikerült rá tervezni.
Ez híd köti össze az ország észak-nyugati részét a délivel, valamint a fővárost. Másik híd nincs. Ezt a szűnni nem akaró forgalmat egy rendkívül robusztus rendszer, az úgynevezett önszerveződés elve alapján irányítják. Ezért az erősebb kutya megy át előbb a hídon, a többiek, pedig a nyomában. Időnként egy titkos jelre, amit csak a helyiek ismernek, a forgalom iránya megváltozik.
Sajnos a lassúságnak ára van, teljesen ránk sötétedett és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem fogjuk elérni a belvárost. Így a külvárosban kell találnunk valamilyen szállást és mivel már tényleg nagyon későre járt így úgy döntöttünk, hogy a térképen a legközelebb eső lehetőséget választjuk.
Ahogy haladtunk a külvárosi részen, olyan szűk utcákon vezetett be az út, hogy egyre jobban azon tanakodtunk, lehet nem kellene erőltetni hiszen ha elakadunk vagy nem bírunk megfordulni abból még baj is lehet, de szerencsére ez nem történt meg.
Megérkeztünk egy kívülről inkább erődre hasonlító – 5 méteres falakkal kapuval körülvett épületkomplexumhoz. Legnagyobb elkeseredésünkre szobával már nem tudtak szolgálni, viszont kedvesen megengedték, hogy felverhetjük a sátrunkat a parkban. Ezzel még csak-csak kihúztak miket a csávából, viszont ezután a brutális nap után mindenki zuhanyzásra vágyott, amivel végül szerencsénk lett.
Kiderült, hogy a székely lovasság már a kapun kívül vár, és nem csak a zuhanyzási lehetőséget osztották meg velünk, de egy kis pálinka is jutott mindenkinek. A nap így teljesen meg lett mentve. Utólag is köszönjük nekik.
Az utcai élet, vagy ahogy hívjuk a kapun kívüli élet, teljesen nyugodtnak tűnt Guineában. Mivel esténként nagyon jó 24 fokos idő volt, így az öregek és a fiatalok is összegyűltek és beszélgettek, miközben halkan szólt a rádió. Teljesen „karibi” hangulat fogta el az embert. Ezt a nyugodtságot mi európaiak, csak irigyelhetjük.
A kapun túli igaz világ rejtelmei
Másnap reggel láttuk meg csak igazán, milyen édenbe kerültünk. A hotel parkja tele volt élettel és növényekkel. A személyzet is felbukkant, hogy reggelizhetünk velük, ha úgy gondoljuk, de mi inkább a pakolás mellett döntöttünk mert még jó pár kilométer volt hátra.
Gábor folytatta a bejelentkezést az otthon maradtak számára:
A reggeli pakolás, és szokásos autó ellenőrzés után újra úton voltunk, de hogy mi történt a határon? Ez a következő bejegyzésekből kiderül…